Tárgy: Re: Las Vegas - Casino Luxor Hétf. 16 Május 2016 - 18:08
Nemesis és Myärn 18+
A hajnal még odább volt annyira hozzá, hogy még legyen alkalmunk egymást néhányszor az égbe repíteni. Azt hittem, csak az első alkalom lesz ilyen döbbenetesen mámorító, de a hajnal úgy köszönt ránk, hogy bár alig bírok mozdulni a kellemes fáradtságtól, mégsem tudom elhinni, hogy létezhet a gyönyörnek ilyen foka. Komoly energiába telik ébren maradni, nem engedni az édes kísértésnek, hogy álomba merüljek, főleg, hogy le-lehúnyom a szememet és hallgatom az ő egyenletes lélegzését. Lassan és óvatosan mozdulok és húzódom el tőle. Felkapkodom ruháimat, a fehérneműk elszakadt darabjait csak felveszem és markomba gyűröm. Sosem szoktam a szeretőimhez bújva, édesen aludva megvárni a reggel, se soha velük vagy náluk aludni, s ezt a szokásomat most is megtartom. Halk léptekkel a kápolna ajtajához lépkedek és kilincshez nyúlva tekintetem megakad különleges jegygyűrűmön. És most olyan teszek, amit soha ötszáz év alatt: visszapillantok a férfi felé... Még ma reggel kijelenkezem a hotelból és elutazom csak egy telefonszámot tartalmazó üzenetet hagyva hátra. Maholnap úgy is meg kell jelennem Atlantiszon...
Tárgy: Re: Las Vegas - Casino Luxor Pént. 13 Május 2016 - 19:37
18+
Myärn & Nemesis
Have a little faith in me
Galádul felnevetek, pontosan tudom, hogy csak mert ő volt kikötözve, nagyon is irányít az első pillanattól kezdve. Hiába az én piszkos vágyaimat játszuk most meg, ő a főnök, és csupán annyira engedi dominálni magát, hogy még kellően férfinek érezhessem magamat. Cseppet sincsen ellenemre ez az örökös birkózás, vele úgy tűnik hogy megtalálom a hangot, és lepereg rólam az ütlegelése. Ha igazán ártani akarna nekem, akkor el sem jutottunk volna idáig, a pofonjai sokkal inkább afrodiziákum, mindkettőnk részére. Mintha a végjátékra fel akarná tüzelni a ritmust annyira, hogy egy percre se kalandozzon el a figyelmünk, végig megmaradjon a fókusz. Nos igen, az ember hajlamos olykor bizony legbelül kicsit leereszteni, főleg, ha hosszabra nyílik a játszadozás, újdonsült feleségem azonban biztos kézzel tartja az összhangunkat, végig magára irányítva a figyelmet. Meg kell harapnom a saját számat, hogy olykor picit belassítsak, és ne őrüljek meg tőle, mert bár én vagyok a dzsinn, a lány mintha minden titkomat már előre tudná. Na nem azt mondom, hogy teljesíti is ezeket az álmokat, éppen csak annyit enged magából falni, hogy ne tudjam kiismerni teljesen más az első alkalommal. Hiszen bármennyire is úgy véli, hogy a házasságunk csupán tiszavirág életű játék, ha ennyire eldobom érte az agyamat, nem fogom hagyni, hogy ne találkozzunk többet. Engem aztán nem zavar, hogy a már bejáratott barlangot részesíti most előnyben, mint ahogyan az sem, hogy hátranyúl, de nem fogom szorongatni, csupán a hátsójára illesztem a tenyerét, hogy ha már ilyen előzékeny, hogy segítő kezet nyújt, akkor nyugodtan feszítse csak szét azt a finom plusz vájatot, amelyből ugyan ki lettem tiltva, bár megtehettem volna, hogy mégiscsak erőltetem a dolgot, ám mégsem tettem, a durvulás azért nem terjed odáig, hogy meg is alázzuk azt, akivel együtt vagyunk. Teljesen azért nem engedek a szeszélyes akaratnak, és igenis érdeklődve simogatom a művészbejárót, még az ujjamat is bedugom, de csak évődően, nem tövig, és ha összezárna, akkor megállok, de nem húzom ki, hanem tovább döfködöm alul, amíg el nem engedi magát annyira, hogy belülről is ki tudjam tapintani a formás hátsót, amely már a biliárdasztal óta olyan ingerlően domborodik előttem. Ha az egész éjszakát együtt akarjuk tölteni, akkor bizony nem árt majd némi pihenő, és az oltár felavatása csupán felvezetés legyen. Ezért kapcsolok gyorsabb tempóra, hogy érezze, mindez csupán a kezdet. Az utolsó ütemes lökések olyan évezredes álmomból ébresztenek fel, amelyből úgy gondoltam, hogy már nem lesz lehetőségem ocsódni. A lány egyszerre szűk, és tág, ami talán ellentmondás, de úgy értve, hogy mint kés a vajba, tökéletesen be tudok találni, és mégis oly izgatóan rám feszül, hogy minden mozdulatunkban érezzük egymás minden porcikáját. Érzem a remegéséből, hogy rögtön felér a mámorító kéj kapujába, és ez engem is elégedettséggel tölt el annyira, hogy pár pillanattal később már rajtam is áthullámzik az a mindent beteljesítő gyönyör, amelyben így, ebben a formában már nem volt részem..
//Köszönöm szépen, nagyon tetszett, ugorhatunk^^//
Tárgy: Re: Las Vegas - Casino Luxor Kedd 3 Május 2016 - 22:17
Nemesis és Myärn 18+
- És biztos, hogy a póráz azon végén vagy, ahol hiszed magad? - A legyintve kapott kis pofonra csak egy másik csípősebbel felelek. Na nem mintha felbőszíteni akarnám, hogy nagyobbat üssön rám, igen valószínűnek tartom, hogy azt úgy is a fenekemre mérve kapnám, mert valahol mégiscsak úriember marad ez a dzsinn, nem ver nőket kikötözés és rabszolga-téveszme ide vagy oda. Az újabb pofonom inkább csak dühöm tehetetlen kifejezője, hogy dögölne meg ez a dzsinn, mit művel velem? Már ezerszer hallottam ennél különb bókokat is, mégis a férfi nyers őszinteségében van valami, ami hát rám, ahogy kifejezi, hogy kellek neki. Be nem ismerném, hogy én is piszok mód élveztem a játékunkat, meg ezt az egész mostani helyzetet. Azt is élvezem, hogy már másodjára hoz olyan helyzetbe, hogy igazából ötletem sincs, mivel üthetném el viccesen szavai súlyát. És mi van akkor, ha azért nem ütöm el, azért nem jut eszembe semmi, mert valahol kell nekem is az ő lelke? Nem mondom, ha ez így van, ő lesz az első a szeretőim közül, aki ezzel büszkélkedhet. Szerencsére időben megtalálom hangomat, vagyis teszek neki keresztbe, mert az utolsó pillanatban eszközölt kis helyváltoztatásom más, már ismert útra tereli a férfit. Azért azt nem mondanám, hogy úgy néz ki a másik, mint akinek ez ne lenne ínyére, s nekem sincs, minden keményen, már-már fájdalmasan mélyrehatoló mivolta ellenére sem, sőt. Talán csak kinevetni nem kellett volna, mert csak húzgáltam vele az alvó oroszlán bajszát, és hát máshogy próbál a vén oroszlán belém jutni oly módon. Na csak azt ne higgye, hogy ő irányít! Persze, hogy próbálok hátranyúlni, ez a rám nehézkedés miatt - csak jönnék rá, miért indít be mindig jobban, ha magamon érezhetem a másik súlyát - egy kézzel oldható csak meg, a másik valahogy némileg alám szorult, s formás kebleim is a hideg kőhöz préselődnek. - Hé! - Marad hát egy szabad kéz, amivel hátranyúlok, még ha aligha tudnék bármi hatásosat is tenni és előre látom, hogy ezt a megmozdulásomat könnyedén leszereli és lehet a kezem a hátam mögött fog fogságba esni újabb ponton egyensúlyozva a fájdalom és kéj vékony mezsgyéjén és így szorít le tovább, miközben nem tehetek semmit az ellen, hogy a másik útvonalat is kipróbálja. Elsőre automatikusan összeszorítom az izmokat ott, de az ingerlésnek végül engedek, nem tudok nem engedni, mert annyira izgatóan csinálja - mondtam már, hogy dögölne meg? - és magam is meglepődök, milyen plusz kéjt is okoz ez. Van egy halovány vöröses fénye meglepettséget kifejező tekintetemnek, ahogy a márványlapon nyugvó, oldalra fordított fejjel fél szemel hátrapillantok rá, de utána már le is hunyom a szemeimet átadva magamat a gyönyörnek.. és jobban pucsítva, hogy neki is még kényelmesebb legyen. A tempó gyorsítása tökéletesen időzített. Nem vagyok az a hangosan nyögdécselős fajta, de talán ez a plusz kéj, meg maga a pikáns, megszentségtelenített helyszín és leírhatatlanul szexi partner (na meg az, hogy ennyire mélyen bennem van) együttese teszi, hogy ezúttal jobban hangot adok tetszésemnek, az élvezetem kifejezésének. Ez az igazi: úgy szállni a magasba, hogy közben le vagyok szorítva egy hideg márványlapra, és ez a dzsinn még erre is képes! Beleremeg az egész testem a gyönyörbe - dupla gyönyörbe -, hangosabban és némileg hosszabban is nyögök fel hozzá, de nem is ez az igazán látványos abban, hogy mennyire a csúcsra juttatott újdonsült férjem, hanem az, hogy olyan magasságokba vitt, ahol a kontrollt is el tudom veszíteni. Nemcsak a testemen végighullámzó gyönyörtől remegett meg a testem, mintha látványra is hirtelen bevibrálna, s a csúcs pillanatában egy-két heves szívdobbanásnyi ideig az eredeti, ótünde alakom látható. Sok különbség persze nincs, hajam változott mélybarnából feketébe, amilyenre festem, s ha lehet, alakom még tökéletesebb, sőt, most lett igazán tökéletes. Jelenleg csak jobb oldali, ép vállam látszódik, a másikra odalóg a hajam, s így pont eltakarja árulkodó égési sérüléseimet, amitől tökéletes szépségem mégsem annyira hibátlan. Résnyire nyíló szemeimnél látni, hogy az igazi színük egy ótündéhez képest élénkebb vörös, de még visszahunyom a szemem, hogy még kicsit elmerüljek, átadjam magam ennek a tökéletes kéjnek, fáradtan ernyedjek el picit, a hideg márványon meglátszódjon forró leheletem párás lenyomata... és lassan visszanyerjem uralmamat testem felett.
Ahogyan a mesékben is, minden dzsinnek szüksége van egy gazdára, egy arrogáns tolvajra, aki felébreszti az évezredes alvásból. Számomra ezt jelenti a lány, aki immár a feleségem, még ha csupán egyetlen éjszakára, amíg tudjuk teljesíteni egymás kívánságait. Szó szerint, hiszen ez nem csupán egyoldalú. Ugyan ő nem dzsinnek született, ám vérbeli nőnek, aki képes meglátni az elfeledett, berozsdált álomképet, aki valaha voltam. Ahogyan megfeszült a teste a billiárd asztalnál, már tudtam, hogy valami módon az enyém lesz, még ha erőszakot is kell alkalmaznom. És mintha egy kicsit vágyná is azt, hogy ne legyen esélye, hogy amikor végre kioldozom a kötelékét, vad pofonzáporral vegyen revansot a dominanciáért. - Oh nem, ennyire miért kéne hagynom, hogy szabadulj? Egyetlen éjszaka nem lehet elég mindenre, de tudod mit? Élveztem azt is, amikor csak játszottunk. Kellesz nekem asszonyi lélek, még tovább is, mint a hajnal, de a pórázod hosszú lesz, mert tudom, vissza akarsz majd térni hozzám.. – Most én adok egy pofont, de jóval gyengédebbet, mint amivel ő illetett. Inkább csak megpaskolom az arcát, hogy ne maradjon túlzottan nyoma, gyönyörű teremtés, és igenis megalázó lenne, ha nyomát viselné annak, hogy egy nála erősebb hatott rá. És most éppen belé, hiszen miközben társalgunk, éppen elfúl az egész beszélgetés, hiszen mint úgy siklok belé, mintha erre termettem volna. Ha eredetileg arra gondoltam, hogy megtaláltam a tökéletes lelki társat, hogy elégedetten felmordulva kell elismernem magamban, hogy fizikálisan is passzolunk, érzi minden rezdülésemet, és úgy feszül rám, mintha valóban teljesítettem volna a kívánságát a szűzességgel kapcsolatban. Ha csak egy kicsit is tágabb lenne, akkor már csökkenne az élvezeti érték, csak ha az én méreteim lennének mások. Így azonban maga a tökély. A lány szinte rám dörren, hogy miért is fogom vissza magamat, ezért a már említett módon csusszanok ki belőle, és fordítom a hasára, hogy felpörgessük azokat a bizonyos ingereket. Meglepődésemre a lány az utolsó pillanatban mégis magára talál, és dacosan ragaszkodik a már bejáratott helyzethez, így nem ellenkezek, legalább tudom, hogy mit fogok tőle még elvenni a továbbiakban. Ellenben így még jobban ránehezedhetek, és újfajta mélységekben csúszkálhatok, mégsem engedem, hogy csak az ő akarata érvényesüljön. Egyrészt olyan mélyen, a keményen hatolok belé, hogy még a fájdalmat is megízlelheti kissé, na persze azért még a kéj határán, másrészt nem engedek a huszonegyből, és miután ott van a kezem ügyében az a formás fenék, figyelve arra, hogy nehogy hátrakapjon a kezével, az ujjamat mártóztatom meg benne, hogy úgymond dupla legyen az élvezet. Azért ez óvatosan csinálom, minden szándékom ellenére mégsem leszek annyira aljas, hogy még durvább legyek. Csak amolyan belső ingerlés, hogy több aspektusból is érzékelje, uralkodom felette. - Na persze.. – Gyorsítok a tempón, mert a hivogató, markolnivaló gömbölyűség látványa is megduzzasztja annyira a férfiasságomat, hogy félő, hogy legyorsulom őt, és számára elmaradna az élvezet de hagyom annyi teret a mozgáshoz neki is, hogy tudja mozgatni a csípőjét, és együtt szálljunk fel a magasba.
- Érezd magad megtisztelve! - Oké, semmi értelme nincs tagadnom, hogy van abban valami, amit mond, mert bár még ebben a pillanatban még nincs bennem, de tudom, hogy ez az éjszaka felejthetetlen lesz. Nem egészen így gondoltam, mint történni fog, de ha tudnám előre, őszintén utálnám érte, hogy valóban ő kap meg először úgy igazán, mert képletesen szólva sikerül olyan mélyen belém hatolnia, hogy a lelkemet is már-már megérinti. Pedig állítólag nekem nincs is szívem, ergo lelkem sem. Amiért viszont nem tudom utálni, az az, hogy minden képletes értelmezés nélkül milyen mélyen belém hatol, s mennyire illik ehhez a kemény csók is! Iszonyú hülyeség, de imponál az arroganciája is s az, ahogy önmagával kerül ellentmondásba. Ha én szelídítem meg, akkor hogy lehetnék a rabszolgája? Mindenesetre érdekes tény, hogy évezredenként egyszer házasodik. Érzem én, hogy tapasztalt ez a dzsinn, eddig is bizonyos voltam benne, hogy idősebb nálam, de az, hogy ezek szerint több mint ezer éves lenne? Vagy ez az első évezrede és ennyi év alatt én vagyok az első asszonya, még ha csak az emberi alakjaink kötötték is meg ezt a házasságot? Azért ez... hízeleg. Tetszik, határozottan. - Na és engem elengedsz? - Pimasz visszakérdezésemben ott az üzenet, hogy nem tekintem magam az említett rabszolgának, még ha látszólag be is hódolok neki, testem megadóan adja át magát az általa nyújtott élvezetnek és gyönyörnek, a végén a csúcson neki szól sóhajba fulladó hangosabb nyögésem, mellyel szinte szavak nélkül emelem őt isteni magasságokba, akit imádhatok, mert imádom is azért, amit és ahogy csinál. És egyúttal gyűlölöm is őt érte. - Az lenne... - Pihegem még a gyönyörtől kissé rekedtesebb hangon, szinte inkább suttogva, de még felvillanó mosolyomból láthatja, hogy giccs ide vagy oda, azért tetszik is a gondolata, hogy rám gyakorolt. Persze tudom, hogy ez nincs így, hogy is lehetne, hacsak nem valami jóstehetség, ráadásul félig őrült is, hogy egy ilyen szent feladatnak vesse alá magát évszázadokon át - jó, azért annyira ezért a feladatért nem tudnám sajnálni, mint az igazi vezeklő szerzeteseket -, de attól még jó, hogy ennyire ért ehhez, a nőkhöz, hozzám. És pont ez az, ami fel is bosszant, mert megrémiszt ez a közelség, ahogy egymás lélektükreit nézzük, ahogy szinte egymás lelkébe látunk. Pofonom csattant hát arcán olyan váratlanul csapva le, mint egy mérgeskígyó, de bosszúsabb vagyok annál, semhogy kiélvezzem a kicsinyes örömöt döbbenete és felhördülése miatt. Vagy hogy nem tetszésemnek adjak hangot, ki engedte meg, hogy távozhat belőlem? De legalább ez a kényelmetlen közelség megtörik, ami elégedettséggel tölt el, akárcsak a dzsinn haragja, amikor játszi könnyedséggel fordít meg az oltáron, mintha nem is hús-vér nő lennék, hanem könnyen odébb dobható rongybaba. Kicsusszan a párna is alólam, s csípőcsontjaim keményen ütődnek neki az oltár oldalának, élének, de a fájdalom nem számít. Ellenkezek egy kicsit, mert hát miért is ne, hogy nyers erejével legyűrhessen, s behódoljak neki ismét várva az elkerülhetetlent, mert azért a férjem mégiscsak férfi, s mint ilyennek, könnyen kitalálhatóak a gondolatai. Tudom, mire készül még azelőtt, hogy úgymond a művészbejáró előtt megérezném férfiasságát, vagy mielőtt ő odanyúlna a fenekemhez, hogy az utat befele elősegítse. Hagyom, hadd vakítsa el az indulata, az uralkodási vágya, hogy csak a célra figyeljen és ne vegye észre az apró részleteket, mint például azt, hogy feltűnően megadó vagyok. Jó persze vannak ilyen nők, akik arra gerjednek, ha a férfi szinte megerőszakolja őket, olyan durván kedvelik a szeretkezést - ha az még annak nevezhető egyáltalán -, s minthogy nem ismer, előbbi fúria-támadásom után joggal hiheti, hogy én is ilyesféle nő vagyok, akinek most megmutathatja. Csakhogy én a Védelem második körének primusa vagyok. Így az utolsó pillanatban hirtelen mozdítok csípőmön ahogy gyors lábujjhegyre nyomom magam, s így alsótestem is vele mozdul függőlegesen felfelé, éppen csak annyit, hogy a dzsinn ismét csak abba a barlangba találjon vissza, ahol az előbb is járt, éppen csak a póz lett másabb. Egyébiránt ez a póz nagyon is kedvemre való. A finomkodás hiánya persze itt is megvolt ezzel, felnyögök most másképp, ahogy ez is a fájdalom és kéj furcsa elegyét adja, miközben testem majd megőrül azért, hogy újra magamban tudhatom őt. Te jó ég, ennyire hiányzott máris? Ez őrület! - Gyűlöllek...! - Nászéjszakára való szerelmi vallomás volt ez, és kellően legyezgetheti a dzsinn hiúságát a tudat, hogy valójában nem gyűlölöm. Főleg, hogy nevetve mondom, mert hát nevethetnékem van attól, ahogy rászedtem, még ha meg is van rá az esély, hogy ezt megtorolja valamiképpen, eredeti céljához innen visszatalálni, lássuk be, nem túl nehéz útvonalon át lehet. De addig is élvezze a kilátást, amit szép ívben hajló hátam ad, pont mint amikor incselkedtem vele a biliárdasztalnál, csak éppen már ruha nélkül.
Nagyon úgy tűnik, hogy a csodás külső mégiscsak valamiféle magánnyal párosult, mert meglepően idegenül tűri az érintésemet. Mintha egyszerre vágyna a figyelemre, és a durvaságra. A titkos vágyait látja bennem megtestesülni. Nem csupán a gyors házasságról van szó, amelyet felelőtlenül kötöttünk. Valójában tényleg én vagyok a kívánságteljesítő aranyhal az életében. Nem pusztán a fizikai vágyairól van szó, lelkileg látom a kötődés hiányát. Nem is én kellek neki, hanem valaki, aki egyszerre uralkodik rajta, veszi semmibe, és mégis akinek elmerülhet a tekintetében. Roppant nehéz ennek a szeszélyes kavargásnak a mesterévé lenni, így elengedem az érzést, hogy a vágyaira figyeljek, ezért nem is vagyok vele olyan durva, mint hogy kérné. A lehetetlennel nem küzdök meg. Hagyom, hogy a folyó sodrása magával ragadjon, ám ahelyett, hogy fuldokolnék benne, inkább a hajósává válok. Az ótündét ugyan nem gondolnám fehér bálnának, mégis hasonló az érzet, mint amit a Moby Dick írója festhetett le, ellenség és barát volt a két harcoló fél. Mi is így válunk szeretőkké, hogy makacsul ellenszegülünk, szinte birkózva egymással, lázadva minden halkan elsuttogott óhajjal szemben. - Nem sokkal megnyugtatóbb a hagyományokat elengedve kimondani, anélkül is én kaplak meg úgy igazán először? – Nem incselkedek, ezúttal a tekintetem kemény, és szigorú. Az arcát veszem a kezembe, ahogyan odahajolok hozzá, és kemény csókkal illetem. Nem harapok, pusztán a nyelvem furakszik be az ajkai közé, birtoklóan, mintegy már imitálva azt, amikor majd az ágyékommal fedezem őt fel belülről. A nyelvem is kéretlen, vad táncot jár a fogai között, maszirozva az édes húst, újra és újra felszántva a csodásan finom üreget. - Azt majd én eldöntöm. Ha megszelídettél, viseld a következményeit. Évezredenként egyszer házasodom, és nem szokásom elengedni a rabszolgáimat. – A suta visszavágása határozottan tetszik, enyhítem a hangszínemet. Tudom, hogy mennyire magabiztos, és most mégis behódolni látszik. Ha tudnám, hogy mekkorát tévedek ezen a ponton. Kioldom a kötelékét, és már benne is vagyok, amolyan ütközéspontig, hogy vágytól fűtve végre egyesüljünk, újra és újra. Felnyögése tökéletesen kielégíti a fizikai gyönyört, zene füleimnek, ösztönösen felmorranva válaszolok, ahogyan megfeszítem a testét a derekára markolt tenyereimmel, hogy magamra húzva kifejtsem az ellentétes erőket, és együtt mozogjunk szinte összeszokott ritmusban. A körém feszülő szinte szűk hús forrón lüktet, csoda, hogy nem érek azonnal a csúcsra, erőnek erejével kell a lelki egymásra hangoltságra gondolnom, mert ha máris odaadnám magamat, attól félek rövid éjszakánk lenne. Meglepődve tartok szünetet, ahogyan elérve a csúcsra furcsa kérdéssel mosolyog rám, szinte egészen gyengédnek érzem a pillanatot. - Túl giccses lenne, ha azt mondanám, hogy rád gyakoroltam? – Kérdezem ismét megcsókolva, kissé azért meg is simogatva a hátát, ha már így felült, és kézreáll. Figyelgetjük egymást, ahogyan ilyen közel vagyunk egymáshoz, már-már zavarbaejtő mélységben, és ennek nincsen köze ahhoz, hogy egymásra tapadunk, mintha csak szimbiózisban élnénk. A lélektükrei közelsége az, amely nem enged, fogva tart, azok a különös szemek, magukkal ragadóak. Ebből a kábulatból rángat ki az, ahogyan nekem támad, még a fülem is belecsendül. Ahogyan az ajkamba harap, szinte zsibbasztó, felhördülve rántom ki a fegyveremet a célalagútból, amikor a hátamat karmolja meg, és durván visszalököm az oltárra. - Ha csak ez kell édes.. – Hörgök, és én is elengedem a vad fantáziáimat. Talán kissé fájdalmas, vagy furcsa lesz elsőre mindkettőnnek, ehhez azért némi ismeret kéne úgy egymásról, amelyet újdonsült feleségem sietett, ha valóban egyetlen éjszakára akar, akkor muszáj kimeríteni sebtiben a repertoárt. Egyetlen mozdulattal markolva rá derekára, megfordítom, hogy hason legyen, és nagy levegőt véve hátulról mászom meg. Az érzékenyebb, erre a célra vélhetően ritkábban használt bejáratán keresztül. Miután az előbbi nyalakodásnál érintőlegesen már felhívtam rá a figyelmét, hogy egyszer talán élni fogok a sokaknak talán tabunak tekinthető ponttal is, úgy látszik a kedves felettes máris a határainkat feszegeti. Akkor itt az ideje, hogy én őt belülről. Így széthúzva a fenekét cseppet sem finomkodva nyomom belé a kemény nyársat. Ha fáj, hát fáj. Ám ha a célt elérjük, új színt vihet ez a harcba, és megédesítheti a végjátékot. Azért hagyom, hogy kissé fészkelődjön, mielőtt még együtt kezdenénk mozogni.
- Illene a bizalmatlanságért megsértődnöm, de egyúttal elismerően is adózok férjem bölcsessége előtt! - Nevetek fel, mert hát igen, a legjobb, amit tehet, hogy nem hisz nekem. Úgy általában a szép nőknek nem szabad hinni, ha egy nő meg okos és szép is, akkor ez hatványozottan igaz. Az ilyen nők, mint én veszélyesek, uralkodásra termettek, épp ezért különös érzés, mikor ennyire vakon megbízok egy idegenben. Ennél jobban vak már csak úgy lehetne, ha eszébe jutott volna, hogy bekösse a szememet, de azt hiszem, ennél ő is hiúbb, mert szerintem élvezte, hogy én is örömömet leltem a látványában és nem sajnáltam legeltetni a szemeimet. Miért is e múlt idő? Hiszen most sem teszek máshogy, minden egyes részlete érdekes és szép, mindenhol látni egy szép izomtömeget olyan tökéletes arányban, hogy a reneszánsz szobrászok álmodni sem tudtak volna ilyent, nemhogy megfaragni. De saját hiúságán túl törődik a reakcióimmal, s mikor kiderül számomra is, miért volt az előbbi ördögi mosoly, észlelhet némi meglepődést rajtam, apró hezitálást, hogy elhúzódjak vagy hagyjam, de végül arra jutok, hogy annyira jól csinálja, hogy bizonyosan jó kezekben lehetek. Hát na, hiába minden modellekről alakított sztereotípia, van amit még én sem engedtem ötszáz év alatt se senkinek, mert nem éreztem rá késztetést. És soha nem is kötődtem senkihez annyira, hogy megbízzak benne, hogy az irányítást átengedjem neki. Ha nem kötné le minden idegszálamat a testemen végighullámzó kéj, biztosan elgondolkodnék rajta, mi az, ami miatt változtatok most, miért bízom ebben az idegen dzsinnben? - Nem is tudom, a szüzes kérés után olyan régi, 13. századi bútordarabnak tűntél, gondoltam tartod ezt a hagyományt is. - Incselkedek a kívánságok számára válaszolva, miután túljutok a gyilkolási vágyaimon, hogy pont a legjobb rész előtt hagyta abba, és csak magamban derülök azon, ahogy karba fonja a kezeit. Ez olyan dzsinnes-beállás! Tetszik a nevetése is, határozottan. Kellemes hangja van, márpedig ez a sajátja lehet, mert alig vannak közülünk olyanok, akik tudnak a hangszínükön is változtatni emberi alakjukban, s ez is valahogy a sárkányokra igaz inkább, valamiért. Az viszont meglep, hogy mégse teljesíti a kívánságot? Az okot is hallva lesz csak igazán nagy a döbbenetem. Azt a pimasz dzsinn-mindenét! A pofátlan! Aljas! Volt képe becsapni?! Rászedni? Engem?! - De csak ma éjjel! - Vágok vissza sután, hogy valamit mégis mondjak, s már azon fortyogok, hogy ezt az arcátlanságot meg fogom bosszulni, mihelyst kiszabadulok ezekből a kötelékekből. Menne így is a bosszú, de inkább két kezemmel intézem el s nem ótünde erőmmel. De a sál eloldása valahogy el is odázza a bosszúvágyamat, mert alig ülnék fel, épp csak fejemet emelhettem fel, de testem nem követhette az elkezdett mozdulatot, mert ránt közelebb magához és hatol belém olyan erélyesen, ahogy uramhoz és parancsolómhoz illik, ha már ezt a címet aggatta magára. Akaratlanul is egy hangosabb nyögés csúszik ki ajkaim közül, de nem fájdalomról tanúskodik, még ha kicsit éreztem is talán olyant, hanem közelebb áll az elégedett doromboláshoz, morranáshoz, amit ha szóval kellene kifejezni, csak ennyit mondanék: végre! Remélem ezt nem minősül a második kívánságnak, melyet teljesített! Nem hittem volna, hogy ennyire jó érzés lesz magamban érezni őt. A lassú mozdulatok viszont mintha az előző hevesnek az ellentétei lennének, s komolyan nem tudok ezen a férfin kiigazodni. Egész testemen végigfut egy jóleső remegés, ahogy beleborzongok ebbe a hihetetlen érzékiségbe, s nem tudok az érzéssel betelni. Egyik kezem ujjai csomóba gyűrik a sálat, egykori béklyómat, mintha csak a lepedő lenne alattam, amihez kapaszkodóként kapok, mint aki attól tart, hogy ez a gyönyör elragadja és kapaszkodnia kell. Naná, hogy kihasználom a lehetőséget, hogy felüljek. Nem vagyok egy romantikus, érzelgős fajta, de most valahogy jól esik ez az intim közelség, amit a felülés ad, ahogy átkarolom őt. Lassú ringó mozdulatainkat tudjuk így is folytatni, szerencsére elég hajlékony vagyok, hogy a vállán pihenő egyik lábam ne zavarjon, de idővel azért mégis lejjebb emelem és a másikhoz hasonlóan mögötte kulcsolom össze eleven béklyómba zárva őt. Mélyebb levegőket veszek, elnyújtottabbak halk nyögéseim a lassú mozdulatokhoz illően. - Ki vagy te... - A vége már szinte egybeolvad a sóhajba fulladó nyögéssel, ahogy elérem a csúcsot - amennyiben ezúttal nem szakítja félbe itt most ezt az édes hegymenetet, amitől óva intem, mert nyaka körül vannak kezeim -, s ahogy a csúcs pillanatában lehunyom a szemeimet, egy pillanatra még láthatta őket vöröses-bordós fényben megvillanni, noha én ennek jelen pillanatban nem is vagyok tudatában. Ujjaim a világosszürke tincsekbe túrnak, erre az árnyalatra mondják azt hiszem, hogy szőke. Az extázis után mosolyba húzódnak ajkaim még az előtt, hogy újra kinyitnám a szemeimet, melyekben most már semmi vörös nincs. - ... és hol voltál eddig? - Igen, nyugodtan fogja fel bókként, mert hát úgy is látszik rajtam, hogy oda meg vissza vagyok érte jelenleg, és csak a fene nagy büszkeségem nem engedi, hogy akár csak magamnak is bevalljam: iszonyat magasra rakta a mércét ez a dzsinn, ami tudat alatt meg is riaszt. Mi van, ha soha többet nem sodor össze minket a sors? A végén az kell hogy legyen a harmadik kívánságom, hogy elfelejthessem őt és ezt a mennyeinél is mennyeibb érzést, ami az előbb a testemen végighullámzott? Mi a rosszabb: többet nem ízlelni ezt a tökéletes gyönyört vagy az emlékét is elfelejteni, hogy valaha érezhettem így? Dühítő. Az is, hogy ennyire ragaszkodnék hozzá. Ez csak egy dzsinn, bizonyára szerelem-dzsinn, azért ilyen piszok jó lepedő-akrobatikában, azért olyan kiforrott minden mozdulata, azért lehet ennyire rám hangolódva. Bosszúsan támadok rá, magam sem tudom, hogy miért pont ez jutott eszembe, de csípős pofonnal jutalmazom előbb egyik arcát, hogy aztán a következő pillanatban már az ajkába harapjak, hogy most én okozzak fájdalmat, s tincsei közül a hátára siklanak az ujjaim, amennyiben siklásnak lehet nevezni, ahogy keményen végigkarmolok a hátán. - Mit mondtam a finomkodásról, férjuram?
- Ez igazán frappáns válasz. Miért nem hiszek neked? – Incselkedek vissza férfias mosollyal, ahogyan kikötözött, gyönyörű testés lassacskán birtokba véve ismerkedem a tökéletes beteljesülés előszobájával. Jól sejti, nem akarom hagyni, hogy egy pillanatra is biztos legyen a dolgával, így a dominanciáját csírájában elfojtom. Ha úgy alakul, hogy lesz még lehetőségünk egymásra találni, akkor talán átengedem még neki a stafétát, ám ha a hajnal már külön találna minket, akkor úgy vélem, az az igazán emlékezetes nyom, amit adhatok, hogy nőként kezelem. Olykor figyelmesen, gyengéden, és ezt csapongóan átvezetve a durva, féktelen szenvedéllyel tartított vadságba. Fájdalmat csakis annyira okozok, hogy érezze, hogy él, a csuklóira tekert sál csupán apró zsibongást okoz, a keblére rámarolt ujjaim is határozottak, nem tépő jelleggel ismertetik meg őt a rá váró, talán cseppet sem finom érzékiséggel. Pár pillanatra hajolok az arcához, hogy csókváltásunkkal éreztessem, cseppet sem haszontalan, és végképp nem báb a kis színházamban, csupán póráz van rajta, és korlázotottak a lehetőségei. Érdesen szisszenek fel a harapása nyomán, amely tovább fokozza a vágyamat, s látom türelmetlensége az egekbe szöszik, jól van, alakul ez, ahogyan az alsónadrágomat szorító lándzsa, amely máris faltörő kost akarna játszani. A lábai közé lépve az ujjaimmal és a nyelvemmel is illetem a forrónak tűnő vájatot, és vagyok olyan galád, hogy tovább ingerlem olyan módon, hogy a két izgató alagút közti gátat is maszírozom kissé, hogy már-már illetlen módon dobjam le magamról az úriember álcát, ahogyan az előbb kibújtam az alsóneműből is. Hát ezért volt az ördögi mosoly, figyelem a reakcióit, nem is volt titkolt célom, hogy kissé meghökkentsem. Ám egy gyönyörű modelnél talán ez nem is annyira különlegesség, hogy valaki oda is betéved. A kívánság azonban érdekesebb dolog, hiszen kiszakad a kéjből, és képes rám figyelni. - Három? Miből gondolod, hogy három is lehet? – Vonom fel a szemöldökömet, és karbafont kézzel, szinte hidegen meredek rá, cseppet sem sietek, még a nyilvánvaló tény ellenére sem, hogy majd szét szakadok a vágytól. Ám úgy tűnik, hogy megkezdett ingerlésemből ő már aligha tud visszafordulni még a meghökkenés ellenére sem. Végül megkapom a zöld utat, és felkacagok. Nem hidegen, nagyon is bársonyos férfiassággal. – Ugyan, nem teljesítek ilyesmit. A szüzességed nélkül is az enyém vagy szépségem, ám éreztetni akartam, nem csupán papíron vagyok urad, és parancsolód. – Somolyogva lépek be lábai közé, nem szándékozom a végletekig fokozni azt, hogy elpattanjon nála a türelmetlenség húrja, így fölé hajolva oldom meg egyetlen gyors, és erős rántással a sálat, amely szabaddá teszi a kezeit. Az egyik lábánál fogva magamhoz vonszolom, felteszem azt a vállamra, majd egyetlen, tökéletesen célzott mozdulattal felfedezem a csodásan ingerlő felettest, hiszen olyan királynői méltósággal uralkodna, hogy bizonyos, hogy a felsőbb körök tagja. Ez most viszont mégsem jelent semmit. Talán kicsit durva a mozdulat, még egy pillanatra fájó is lehet, ám az előbbi izgatás fényében igazán elvárható volt. Ám lassan, nagyon lassan kezdek el mozogni, hogy ha felülni vágyna, elmerülni a pillantásomban, meg tudja tenni.
- Arra vártam, hogy a férjemmel fedezzem fel! - Vágok vissza rögtön, amolyan nesze neked, nem kisebb az elvárás, minthogy egy új világot ismerjek meg melletted. Mondjuk úgy sejtem, a dzsinnem nem éppen egy megrettenő típus, és ahogy a dolgok jelenleg állnak, eddig jó úton is halad. Ez a furcsa elegy, hogy figyelmes a párnával, de durva a kikötéssel, vagy ahogy érzem, hogy figyeli a reakcióimat, ugyanakkor mégis néha direkt figyelmen kívül hagyja őket, vagy ahogy egyszerre tűnik visszahúzódott, megfáradt remetének és egyszerre ereje teljében lévő, harcra kész ifjú titánnak. Megszédít ez a kiismerhetetlen kettősség, s egyúttal nagyon imponál is, mert fenntartja az érdeklődésemet. Ismerem magamat. Hajlamos vagyok hamar ráunni dolgokra, s ezek a dolgok olykor személyek is lehetnek. Ha nem tartom érdekesnek őket, továbblépek. Halhatatlan vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy végtelenül ráérek mindenre! És ez a Jack Colt, akárki legyen is, határozottan érdekes egy alak. Még ki is nevet engem! Nem is tudja, hogy ezzel felkerült arra az inci-finci listára, akik ezt megtették és még életben vannak. Márpedig nem szándékozom fekete özvegyeset játszani vele hajnalban, nem az én stílusom, meg egyébként is... inkább csak elmosolyodok magam is saját magamon, saját csalódottságomon. Kevéssé nyugtat az arcomat érintő kedves gesztusa, miközben én a kötelékből tépném ki éppen magamat, sikertelenül. A csók az, ami csillapít próbálkozásomon, vagyis inkább eltereli a figyelmemet a szökési kísérletről, így aztán szenvedélyesen viszonzom a csókot, ha módom van rá, akkor ki is használom az alkalmat, hogy utána arcéle mentén apróbb csókokkal haladjak a nyaka felé, hogy ott ismét szenvedélyesebb és harapósabb fokozatra váltsak. Persze erre lehet nincs sok időm, mert végül eltávolodik a férfi tőlem, na nem nagyon, csak hogy az utolsó ruhadarab is lekerüljön róla. Szó se róla, a látvány őszinte elismerő és vágyakozó pillantást vált ki belőlem, zavar és szemérmesség nélkül legeltetem a szememet rajta. Látható keménysége nekem is bók. Neki meg nyilván az fogható fel bókként, hogy már az első érintésnél érezheti, mennyire vágyba jöttem tőle, mennyire nedvesen várok már rá odalenn. Nyögésbe fulladó sóhaj hagyja el ajkaimat az érintésre, hát még mikor nyelve is érint és ujjai mélyebbre hatolnak. Igen, erre várok már mióta! Oké, nem pontosan erre, de ez már nagyon közelít hozzá és egek, de jól csinálja! Ilyen nincs! Megfeszül ismét a kötél, ahogy hátam is még kis-kis ívekben, de homorúan meghajlik a kéjtől és... meg fogom ölni! Isten a tanúm rá, hogy megölöm ezt a dzsinnt! - Hogy mi?! - Kérdezek vissza, mert bár hallottam elsőre is a kérdést, kell kis idő, mire fel is fogom, mert épp a csúcs kapujából rántott vissza azzal, hogy szünetet tartott most, és le merem fogadni, hogy direkt időzítette így, szóval csak szabaduljak ki innen, és meg fogom ölni. Jó persze, kiszabadulás nélkül is meg tudnám tenni, de most a tündés praktikák helyett a klasszikus fojtogatáshoz lett kedvem. - Te kis 13. századi, erről lekéstél, hm? - Kuncogok fel a kérés hallatán. Kérés! Parancsol! Ez a dzsinn tényleg azt mondta nekem, hogy "azt akarom"? - És pazaroljak el egyet a három kívánságból... - Tisztában vagyok vele, hogy a három kívánság csak mese, nem korlátozódnak le ennyire a dzsinnek, de kicsit én is húzom az agyát, ha tényleg ez a vágya. Furcsa egy kívánság. Nem mellesleg a szüzesség tényét túlértékelik a férfiak. Sokkal többre mennek egy tapasztalt nővel, mint egy szűzikével, aki azt se tudja mit hova kell tenni. Persze, ha nem törölteti el az emlékeimet, akkor bennem mindkét lehetőség jó tulajdonságait megkaphatná. Alapvetően nem is ez a kérdés itt, hiszen a szüzességtől nem félek, újra elveszíteni sem, nem volt fájdalmas egy élmény elsőre sem. A kérdés sokkal inkább az, hogy engedjem-e, hogy parancsolgasson itt nekem? Áh, egye-fene, végülis ma házasodott a férfi, lehet neki gyereknap, nem? Főleg ha esetleg közben ujjaival visszatér az előbbi helyre, hogy legalább olyan kis köröket írjon le, biztosan hamarabb átgondolnám kívánságának lehetőségét, persze így sem várakoztatom sokáig, hamar átgondolom és mosolyogva pillantok rá. Erre kíváncsi leszek... - Legyen! De az emlékeimbe nem belepiszkálni! Dzsinni, azt kívánom, hogy újra szűz lehessek!
- Ejnye Mrs. Colt, azt hittem világlátottabbnak tetszik lenni. – Húzkodom a szemöldökömet, hiszen roppantul provokatív, ahogyan célozgat, hogy talán már nekem kéne célozgatnom, csak másféle módon. Lassan el is hagyhatnánk a verbális csatát, hogy igazán bírkózni kezdünk, összegalyodva. Ugyan számomra fontos a lelki kötődés, most mégsincsen szó ilyesmiről, attól függetlenül hogy igenis értékelem, hogy képes volt rám felfigyelni. Nem tudom, hogy azért tette, mert hozzá hasonlóan öröklétű vagyok, meglehet már emberként is magamra vonom a pillantását. Ott, abban a pillanatban megkívántuk egymást, láttunk valami igazán különlegeset, amelytől nem tudtunk elszakadni. Hogy ez csupán egyetlen éjszakára szól, akkor majd hajnalban villámgyorsan érvénytelenítjük, nekem ugyanis eszembe sem jutott, hogy a megújulás révén eljátszhatjuk a halálunkat, számomra az sosem jelent megoldást, ki tudja, hogy mióta vagyok már ebben a testben, és alig változtatok rajta harminc évente. Halk nevetés hagyja el az ajkaimat, ahogyan szinte tapintható a minimális csalódottsága, mivel tovább tüzelem érintetlenül hagyva az ágyékát. Szándékosságom némi gonosszággal párosul. Csakis olyan szinten vagyok gonosz, hogy húzzam az idegeit, egy nőt azonban nem érdemes túlzottan felbosszantani, a legkegyetlenebb bosszúállók, maguk mögé utasítva még a gyilkos bálnákat is. A hölgy azonban, Vittoria cseppet sem bálna, alakját illetően kecses tündérnek mondanám, ám úgy vélem, a nevéből eredően a vérbosszú mestere, és persze sosem veszít, ha már ilyen nevet aggatott magára. Finoman végigsimítok az arcán, amint látom, hogy még inkább feszül a kötél, ettől kellemesen bizsergető érzet fut át a lándzsán a lábaim között. A keblét érintve mind kézzel, mint szájjal bevetem magamat, azt kérte, hogy ne fogjam vissza magamat, mégis úgy vélem, hogy a lendület maradhat, komoly fájdalmat nem akarok okozni. Végül az ajkára is ráhajolok egyetlen keményebb csók erejéig, amíg az ajkai közé hatolok. Azonban gyorsan elszakadok tőle, és ledobom magamról az utolsó ruhadarabokat is, hogy megmutassam meg, olyan keményen állok mint a cövek. Ördögi tervem lassacskán készen áll, de még nem értünk el a megvalósításhoz. Visszatérek először a felkínált dombocskához, hogy féloldalasan felcsüccsenve az oltárra széttárom a kecses combokat, hogy elsőként tapogatózó ujjaimmal apró köröket írjak le a finom kagylócskákon, megduzzasztva az amúgy is vágytól égő virágszirmokat. Ám nem vagyok ilyen udvarias, gyorsan nyelvre váltok, s az ujjaimat pusztán bányászként használva mintát veszek a forró barlang faláról, hogy immár két fronton ostromoljam. A lendületet a reakciói diktálják, azonban nem sokáig váratom a nagy dobással, ugyanis szünetet tartva felkönyölök kissé és felszólítom. - Azt akarom, hogy kívánd tőlem: szűz akarok lenni, ismét!
- Gübicsek! Hol használnak ilyen szót? - Nem tudom megállni, hogy fel ne kuncogjak ezen. - De tény, hogy nem a gübicseket várom arrafelé, hogy belém álljon. - Nem kertelek nagyon, éppen csak kimondva nincs, nevén nevezve nincs a dolog. A gesztust mindenesetre értékelem, és valahol szórakoztat is, hogy egy dzsinn keresi a kegyeimet. Talán ez ennyire a vérükben van, hogy lessék mások kívánságait? Nos, akkor a legmegfelelőbb úrnőt találta meg magának, mert én meg imádok parancsolgatni és kívánni és élvezni az életet, és pontosan ez utóbbi az, amit most elvárok tőle: a lelki érzések úgysem adatottak meg különösebben, hát a testivel hadd pótoljam az űrt, s a dzsinnem - mert igen, már így birtokosviszonyban gondolok rá - a legtökéletesebb személynek tűnik arra, aki megadhatja ezt nekem. Bosszant és szórakoztat egyszerre, s ennyire ellentétes érzelmeket kevesen tudnak kiváltani belőlem. Bosszant, hogy figyelmen kívül hagyja a finom jeleket, mint a combjaim enyhe eltávolodása egymástól és szórakoztat is, mert tudom, hogy szándékosan teszi, nem mulya vakságból. Direkt húzza az agyamat és ez most valamiért bejön. Egy pontig. Ellentétes érzéseim vannak a kötelékeimmel kapcsolatban is. A lágy selyem a csuklóimra szorul szorosan. Az erős, már-már durva bilincsekből szívem szerint szabadulnék, de ugyanez a szabadsághoz szokott szív meg is veszik azért a dominanciáért, ami a férfiből sugárzik és a kötelék is ennek jele. Halvány segéd fogalmam sincs miért jó ez a kiszolgáltatottság érzete nekem, egész bizonyosan ma elment az eszem, de kell egy ilyen nap is. Vagyis este.. éjjel. Elégedett mosolyom és pillantásom sokat elmond a gondolataimról, mikor ágaskodó férfiassága hozzámér. Hát volnának ötleteim, mihez kezdenék vele, ha legalább egy szabad kezem lenne... mondjuk megoldanám én ezt kéz nélkül is, ha elérném, de az oltárhoz kötve nincs ennyi szabadságom, így marad a buja pillantás, ajkaim vágyakozón való beharapása, hogy kicsit jobban ráharapjak az alsóra és felnyögjek, mikor az engedelmes dzsinnem valóban nem finomkodik. Sóhaj szökik ki ajkaim közül, kedvemre való ez az egyensúlyozás a vékony határon kéj és fájdalom között. Szerencsére inkább a kéj felé billen azért a mérleg, s remélem azért így is marad, mert akkor egy csipetnyi - például e mostani foggal és kézzel csippentett - fájdalom pont megfelelő. S ezzel máris eljön az első pillanat, mikor kicsit jobban rántok a kezemen fent megpróbálván feszegetni a csomót, s kéjes és bosszús nyögésbe fulladó szusszantásomban benne van, hogy egyszerre dühít és tölt el elégedettséggel, hogy az nem eresztett, sőt, ha lehet csak még jobban meghúztam a csomót. De rafinált egy csomó az! Nem Nemesis-től akarnék menekülni, ellenkezőleg, már most alig bírok magammal, át akarnám venni az irányítást, hogy ne itt fent szöszmötöljön, ne kínozzon már tovább. Dőreség talán e nagy sietség, hogy már véget is érne minden, mikor csak most ébredt a vágy, de magamra húznám őt. Magamba húznám. Akarom. Kívánom őt.
Megtehetném, hogy tovább ostorozom magamat azzal, hogy nem veszem el, amit kínál nekem. Hiszen oly egyszerű lenne sarkonfordulni, hagyni, hogy a kétely fájdalmas sebeket marjon a lelkembe, a csodaszép tünemény pedig miután kiszabadult, kíméletlen bosszút álljon. Talán az volna az igazán nekem való esemény, megérdemelném. És mégis, ahogyan a zölden kavargó szemekbe nézek, ezúttal győz az ösztön, az önzés, miszerint mindennél jobban kívánom őt. Nem számít, hogy mennyi baklövésen kísértett a sors a karjaiba, ezúttal itt vagyok, és képes lehetek elvenni amit felkínál. Magamért. Mintegy megváltásként. Már az ölelését is szinte anyainak éreztem, noha nincsen ilyen komplexusom. Meglehet, számára csak kihívás vagyok, egy izgalmas hím, ellenben ő a nirvána számomra. A tökéletes végcél. Magamban vállat rántok, hogy játéknak fogja fel, amelyben lehet, hogy csupán egyetlen forduló várható, még az is elképzelhető, hogy lesz ismétlés. Mintha pont ezt a sugallatot terelné felém izgalmasan, hogy ne tudjam, mire számíthatok tőle, egyben az irányítás illúziójának kulcsát is kezembe nyomja. Sőt, nem is annyira illúzió, mellette végre régi önmagam lehetek, aki cseppet sem visszafogott. Igaz, csak egy szintig vagyok durva, amely fájdalom még kéjt is okoz, a valódi kegyetlenség sosem volt kenyerem. A feneke alá csusszantom a párnát, felugró szemöldököm elgondolkoztató arcot mutat rólam, végül szarkasztikus pillantással mosolyodom el. - Oh, elnézést, hogy gondoltam rá, hogy a gübicsek ne álljanak bele a fenekedbe... – Na igen, az a formás fenék, még véletlenül sem kéne, hogy a makulátlan bőrön elváltozások jelenjenek meg. Igaz, hogy a megújulás olyan külsőt segít elő, amit akarunk, ám utána azt közel harminc éven át kell viselnünk. Igaz, a többség komoly gyógyító erővel bír. A lány vágytól pirult arca egyre jobban lázba hoz, ha tehettem volna már a felhúzott combok közé is hatoltam volna egyetlen erős, gyors döféssel, ám akkor hol maradt volna a lebeszélt móka, amelyben különleges terveim is vannak? Férfiasságom már kőkemény sziklaként várja a különleges eseményt, amelyre talán már alig emlékszik, ám ágaskodása most sosem tapasztalt vágyat tükröz, mintha egész lényem visszautasítaná a remete életmódot, amit az utolsó időkben folytattam. Erőteljes mozdulatokkal kötöm ki a lány kezeit az oltár szegleteibe, a lábai azonban szabadon kell, hogy maradjanak, még ha meg is van az esélye, hogy netán összezárja, ha olyat teszek vele, amire nincsen felkészülve. Ennyire azonban meg kell hagynom azt az élvezeti értéket, hogy küzd majd ellenem.. A szétnyíló lábakra azonban szándékosan nem figyelek fel. Megkerülöm az oltárat, hogy a keblei környékéhez kerüljek, és lejebb hajolok, hogy ágyékom, még ha nincs is teljesen kiszabadítva, mintegy véletlenül kicsiny távolságba kerüljenek a felsőtestéhez, s nem titkoltan visszafogottt morranással veszem ajkaim közé a rózsaszín ékek egyikét, hogy első körben csupán a nyelvemmel illessem, ám engedelmeskedve a parancsnak, miszerint nem érdemes finomkodnom, a fogaimmal is dörzsölni kezdem. Előjátékból valóban lehetne finomabb is, csókokkal halmozhatnám el, ám attól félek, ez nem lesz egy több órás marathon. Vagy ha az is lesz, megszakításokkal teli, így nem árt lassan az első etap közepébe vágni. Szabad kezeimmel a másik formás keblet markolom meg, hogy gyengédnek nem nehezhető, sokkal inkább határozott csippentéssel vegyem az ujjaim közé a meredező csúcsot, nehogy véletlenül kimaradjon a szórásból.
Nem tudom, mit reagáltam volna, ha szépen kiköt és itt hagy. Először biztosan nem hittem volna neki, biztosra vettem volna, hogy szórakozik velem, csak ugrat, csak hogy még erősebben harapjak aztán a hülye tréfáért. De ha tényleg itt hagyott volna, nem is tudom. Káromkodtam volna, az biztos. Nem mert kétségbe esnék, hogy itt maradtam kikötve, kiszolgáltatva, mert ez korántsincs így. Sokkal inkább annak szólt volna ez a káromkodás, hogy fene nehezen tudnám feledni ezt a férfit. Még akkor is, ha nem kapok többet annál, mint amennyit eddig kaptam, s belegondolni is rossz, mi lesz, ha ezt végigcsináljuk? Nem, inkább nem gondolok rá. És szerencsére az a veszély sem fenyeget, hogy itt hagyjon, csak hogy móresre tanítson, nem körülöttem forog a világ. Micsoda eretnek gondolat! Csak mert itt hagyna, attól még én vagyok a világ közepe. Persze hogy vannak finomabb érintéseim is például a hátán. Néha pihennie kell a bőrnek is, más ingerek kell, hogy érjék, hogy aztán az erősebb karmolás sokkal hatásosabban, sokkal kéjesebben hasson. Legalábbis olyasvalaki szerint, aki életét fekete és fehér árnyalatokban éli le színek nélkül, annak fontossá válik a kontraszt, s kedvtelve alkalmazza más érzékszerveknél is, mint amilyen a tapintás. Mikor véremet serkenti, hát megkapja azt a kontrasztot, majdnem a bőrt is lekarmolom róla, de vérét még nem veszem. Még. Mondanám, hogy bosszúból, de sokkal inkább viszonzás ez. - Merész becstelenségem lesz a válaszom az illetlen megváratásra... - Susogom vissza, s minden szó között egy-egy nyakra adott csók lesz szavaim nyomatékosítása. Szélesedik a mosolyom, mikor elrántja az alsó alól a kezemet, s meg kell vallanom, ilyent eddig nem sokat tettek. Lám, ennyire fél, hogy elveszíti az irányítást, ha a kormánybot az én kezembe kerül? Viszont a kedvenc csipkealsómnak annyi, halk reccsenéssel tudatja az anyag, hogy egy dzsinn akaratának képtelen ellenállni, mégsem tudok haragudni a férjemre ezért. Sőt, elégedetten morranok egyet, főleg, mikor másik combom alá nyúl és felkap. Mivel eddig is egy lábon álltam, s másik lábam már felcsúszott a combja mentén, most már tényleg lábaimmal is körbeölelem őt. Minthogy már csak az ő alsója az egyetlen textil közöttünk, tényleg már csaknem a kívánatos módon ér össze az ágyékunk. Finoman borzongás s libabőr fut végig rajtam, mikor az oltár hideg márványához érek, melyet szinte jegesnek érzek a köztünk lévő forrósághoz képest. A párnák láttán viszont nem tudok nem felnevetni. - Köszönöm, de többet ne finomkodj velem! - Ha arra vágynék, akkor most lehet egy kellemes meleg fürdőben lennénk vagy egy pofátlanul puha ágyban körbeszórva rózsaszirmokkal és mécsesek is világítanának, de engem ezek már untatnak. Nem mondom, lehet egyszer kipróbálnám ezt az érzékiséget is vele csak nem ilyen giccsbe hajlóan, de most nem ennek a lehetősége hozott tűzbe. Pontosan tudom, mennyi kényelmetlenséggel jár egy oltár, hiszen olyan végülis, mintha a padlón csinálnánk. Persze így jobb párnával, s valahol felírok neki egy pirospontot majd érte, ha el nem felejtem, mert közben kecsesen elnyúlok az oltáron lerúgva magassarkúimat, hogy azok koppanva érjenek földet, s kioldom a hajamból az eddig menyasszonyi fátyol funkcióját betöltő fehér vékony selyemsálat. Szerencsére nem kell noszogatni Nemesist, már neki is lát a kikötésnek, ami ellen nem fejtek ki ellenállást. Mondhatni, a házassági szerződés része volt ez. Akkor mondjuk ellenállást fogok kifejteni, ha jelét látnám, hogy ez a játék neki kedvére való lenne. De addig is míg szabad egy kezem, az ugyancsak szemre való testét simogatom, s ha elérem, akkor a combja belső felét is felfele haladva ismét megpróbálván az alsó alá jutni. Ha jól sejtem, megint nem hagyja majd, s a még szabad kezem is a másik rabsorsára jut. Finoman felhúzott lábbal fekszek szinte nyugodtan, mert azért a vágy fűt annyira, hogy mellkasom ezt elárulva emelkedjen és süllyedjen. Mint valami filmben, ahol a megmentendő gyönyörű nő barbárok kezére jut és rideg kőasztalon meztelen valójában várja, hogy feláldozzák az isteneknek. Az ilyen jeleneteknél sosem ébred szánalom az illető nő iránt, sokkal inkább vágy, hiszen annyira kiemelik a pózzal, hol kerekedik pont úgy és annyira, amennyire kell. Most így érzem magamat, mint a gyönyörű nő, aki várja, mikor mártják belé az áldozati tőrt, s közben elkerüli a figyelmemet, milyen profi csomóval köti meg a sálat Nemesis. Nem egy sima csomó... Elgondolkoznék rajta, de ez már rég nem a gondolkodás órája, különben is jobban leköt az az ördögi mosoly. Eszméletlen jól áll neki ez a mosoly és tekintet! Ha mégis kívülálló lenne, ha mégis ekkorát kockáztattam vele, nos... ha meg kell halni, ez nem egy rossz módja. Nemesis talán csak perifériás látásában észlelheti lábaim finom mozdulását. A sima vénuszdombon túl csak alig egy ujjnyi szélességben nyílnak szét lábaim, csábítón, hívogatón, várakozón...
Természetesen fel sem merül bennem, hogy bármilyen verbális kérdéssel váltsam ki a véleményét a tetteimből. Ebben a percben most az övé vagyok, még ha úgy is tűnhet, hogy nekem van megtiszteltésben részem, hogy megkapok egy ilyen istennőt. Én tudom magamról, hogy már jó ideje nem folytam bele a kéjek óceánjába, s ha most meg is teszem, talán az utolsó lesz, így nem csoda, hogy ha minden tapasztalatomat előveszem, s földöntúli gyönyörben részesítem ám nem csak őt, mindkettőnket. Én leszek a kívánságteljesítő, mesebeli dzsinn, ezúttal varázserő nélkül, csakis az emberi oldalamra hagyatkozva, Jack Coltként. Mintha nem így éltem volna már hosszú ideje. Sokkal inkább motivált mindig az az oldal, ahogyan a halandók között elvegyülhetek. Nem lettem démon, ahogyan az apám, a vágyak teljesítésért hajt az ösztönöm, ám az emberi gyarlóságon nem tudtam sosem túllépni, hiába is próbáltam megváltani a szenvedőket, ám rá kellett jönnöm, nem vagyok kiválasztott, ahogyan Caryethnek is megmondtam, nem erre a világra születtem. Mindig is hajtott valami megfoghatatlan, hogy a fajunk többre lehetne képes mint az uralkodás, noha sosem tudtam megfogalmazni. Kivéve a gyönyörű nő karjaiban, akit most éppen ölelek, s minden rendülésünkkel taszítjuk egymást a kéj felé. Hiszen le sem tagadhatnám, már számomra sincsen visszaút. Ugyan elgondolkoztató a tény, hogy a kikötözés után itt hagyom, hogy érezze, nem körülötte forog a világ, ám nem szándékozom a hátralévő évtizedeimben egy bosszúra szomjas halhatatlan elől menekülni. Noha igazán érdekes hajsza lenne, talán ezúttal nem gondol sablonosnak, ha megadom neki, amire vágyik. Amire vágyunk. Ajkaim alatt ugyanis meg-megrezzen az édes, harapnivaló bőr, nem csoda, hogy nyelveimmel is kezelésbe veszem. Lassan lehámozzuk egymásról a ruhaneműt, s csupán az alsók maradnak, a hátamon ejtett karmoláson érdeklődve húzom fel a szemöldökömet. Nocsak... mi ez a finomkodás? Kiscicával van dolgom vadmacska helyett? Ne okozzon már csalódást.. Miközben a melltartó lecsusszan, a formás kebleket veszem kezelésbe, egyenlőre pusztán évődő jelleggel morzsolom a rózsaszín ékeket, előbb az ujjaimmal, majd az ajkammal, akár ki is serkenhet a vér, a nő már szinte az ágyékát tolja felém, amellyel hamarosan megismerkednék valódi mélységekben. - Nana... olyan becstelenséget ne merészelj. – Jegyzem meg hasonló éllel, rajtam is láthatja, átszakította azt a gátat, amely akadálya lenne egymásra találásunknak. Úgy vélem, hogy ha itt végeztünk, nehézkes lenne még lábra is állnunk, szerencse, hogy a jó pap nem csupán holtig tanul, egész éjszakára távozott, s nem jegyzett elő más párocskákat. Felszisszenek, ahogyan utat találnak a karmok az alsóm mélyére, ám gyorsan kitépem a kezeit onnan, Egy mozdulattal rántom le a bugyiját, de úgy, hogy szakadjon, s pillantásom alig szívdobbanásnyi ideig időzik csak el a csodás halmokon a lábai között, amelyből lassan ideje lesz mintát venni. A combai alá nyúlva kapva fektetem az oltárra, a vagyok olyan előzékeny, hogy a kápolna első soraiból két párnát hozok, hogy legalább a dereka meg legyen támasztva, majd alá csúsztatom. A selyemsálat fűzögetem most az ujjaim között, majd elkezdek a csuklója köré tekerni. Ajkaimon szórakozott mosoly. Szinte ördögi.
Nem merném állítani, hogy a másikban ugyanazt a tökéletest találtam meg, mint ő bennem, de azt bizton állíthatom ennyi után is, hogy ez valami más most, mint az eddigiek, valahogy különleges. Nem a nyálas-csöpögős romantikus rózsaszín értelemben, hiszen nem véletlenül állok olyan hírben, hogy nem vagyok képes a szeretetre... Egyszerűen csak... nem tudom. Elcsépelt lenne azt mondani, hogy a másik felemet találtam meg, a kiegészítőt, aki által teljes lehetek. Túl érzelgős ez a kifejezés, elrontották már az ócska ponyva szerelmi és modoros erotikus történetekkel, de érzetre tényleg valami ilyesmi. Annyira mások vagyunk, mégis mintha a hasonló a hasonlóra lelt volna. Minden érintéséért rajongok, mint egy tapasztalt művész a lágy agyaggal, úgy bánik velem. Határozott kemény mozdulatok, majd a megfelelő helyeken lágy simítások. Hosszú életem alatt megannyiszor voltam modellje Vénusznak és más legszebb női mitológiai alakoknak, de én magam még sosem éreztem volna úgy, hogy én lennék a mű, mely most formálódik a másik kezei alatt. Nem tudom, mi lesz a végeredmény, a művész mikor dönt úgy, hogy a műve készen van, de kíváncsian várom. Mit kíváncsian! Egyre elviselhetetlenebb az, hogy türtőztetni kell magamat, s egyre kevésbé is találom meg az indokokat, amik az elején még megvoltak: miért is fogom vissza magam, hogy ő irányítson, hogy ő vadásszon le? De hagyom még, hagyom, hogy támaszom legyen, ahogy a művészem megtalálja egy lábon álló művének egyensúlyát. Érzem, ahogy ágyékunk összeér, noha még némi ruhanemű gátat vet az eggyé válásnak, s ez hihetetlenül felbosszant. Türelmetlenül ugranék vágyódva a beteljesülés, az igazi testi katarzis részre, mikor tudom, hogy az oda vezető út is kéjes nyögésekkel, gyönyörrel lesz kikövezve, de akkor is! Kicsit enyhít ezen csak, ahogy bravúros ügyességgel oldja meg melltartóm pántját. Lehet még kezét sem használta hozzá, csak kívánta, hogy oldódjon ki az apró csat. Egy dzsinnél sosem lehet tudni. De igazán lekívánhatná már rólam a többi ruhaneműt is! A nekem világosszürkének tűnő tincsekbe túrok s másik kézzel megint a hátán karmolok végig, erősebben s mélyebben, mikor ő is kis fájdalmat okoz. Nem mert bosszút akarnék állni, ez ilyen édes adok-kapok játék köztünk. Majd finoman, de mégis erélyesen feljebb vonom arcát, röpke csókot adva az ajkakra, melyek eddig kebleimmel játszottak, hogy aztán rögtön a fülhöz ugorjak. Suttogok, ám még így is érződik, hogy ha rendesen megszólalnék vágytól rekedtes, elfúló lenne a hangom. - Addig köss ki, amíg még tudsz, mert mindenre megesküszöm, ami szent és ami nem az, hogy egy perc múlva én kötlek ki ahhoz az oltárhoz! - Fenyegetek, mert lassan tényleg eljutok arra a pontra, hogy csak a kötelék lesz az, ami gátat vethetne támadásomnak. A fülcimpára harapok végszóként az ultimátum után, finoman fájdalmasan, mialatt ujjaim a mellkason szántanak végig át az izmos hasfalon és nem fognak megállni a Nemesis által viselt alsónadrág derékrészénél sem, éppen csak egy röpke pillanatig, míg ügyesen alá nem jutnak ujjaim. Ha nem siet a dzsinn, akkor az ótünde fogja szó szerint kezébe venni az irányítást.
Az eszményi bombanő, aki még szunnyadó férfiasságomhoz is utat talál, minden tekintetben egyedülálló. Hiába is próbálnék felé a múlt tapasztalataiból okulva közeledni, biztosan rámcáfolna, ezért azt a megkülönböztető figyelmet kapja részemről, hogy magamat adom. Azt az évődő, mégis nem titkoltan kesernyés dzsinnt, akit előtte nem rejtek álcák mögé, hagyom, hogy elragadjanak az érzelmeim, s úgy csókolom, mintha tudatnám vele, hogy többé már mást nem is akarok. S mindez nem jelenti a végleges elköteleződést, nem akarnék én rá akaszkodni, ez nem azt jelenti, hogy innentől a nyomában koslatok majd, szó sincsen róla. Pusztán azt, hogy örökös halálvágyamban megtaláltam azt a lelki békét, akiről úgy érzem, többé senki nem tudna többet adni. Érzelmi, lelki katarzis ez, csupán fizikai kivetülésben találunk egymásra. Hiszen az ember, de még a természetfeletti így tudja leginkább kifejezni, amit érez. Beszélhetnénk ugyan gesztusokról, versekről, amelyek a figyelmet mutatják, mégis, a leginkább beszédes tett az, ha a lelkünkön túl a testünk is egyesül. Hiába kezdem évődően, szinte csiklandozva minden porcikáját, érzem én, hogy ha ilyen magam lángon égünk, hogy csak rövid ideig lehetünk együtt, maradandó élményt kell okoznom, végtére is, rám már aligha vár túl sok minden. Nem akarok ezúttal az öregúr szerepében tetszelegni, félreteszem a megfáradt dzsinnt, s előveszem amire születtem, a szenvedélyt adó, irányó ifjú titánt, akinek minden mozdulatából árad az erő, a hatalom. Ez az én hattyúdalom, úgy forgatom, mintha szobor lenne, amely most kel életre a művész keze alatt, igazi remekművet formálok, minden csókomból, érintésemből ízzás sugárzik, lángjra gyújtom kettőnk vágyait, hogy felperzselhessük múltunkat, a hidak leomlanak, vagyis egy út van; előre. A selymes érintésű combok belső dombocskáinak érintése szexis morgást ad felengedni boltozatos mellkasomból, mint az oroszlán, aki végre csak le tudta teríteni a villámgyors gazellát, s megízlelni vágyik a fenséges, érintetlen szűz-húst. Elragadtatott sóhajjal szemlélem a lehajoló fiatal nőt, akinek hajlékony teste akár a megelvedett zene, hangjegyei erőteles dallamot csapkodva érik el vágyaim gócpontját. Ahogy hozzám ér, felnyögve csapok le vércsemód ajkaira, hogy ne hagyjam magunkat tovább szomjazni, ágaskodó férfiasságom forró vasrúd módjára szinte felnyársalja az ingerlő hátsó fertályt. Bennakad a levegő, ahogyan a nyakamat veszi célba, az apró pihék testem minden pontján egyszerre riadnak meg a közelgő kéjtől, izmaim megkeményednek, mint egy spárai katonáé, a lányt a derekánál vonszolva húzom magamhoz, majd a combja alá nyúlva tartom meg az egyensúlyát, ha már ilyen szerelemre született gólyát játszik. Megoldja a nadrág utolsó mentsvárait, s lassan megérezheti az erőt, ami rá vár. Szabad kezemmel beakasztom ujjaimat a melltartó pántjába, legyenek elől, vagy hátul, s ügyes kézzel, vagy talán szerencsével, kioldom. A formás keblekre bukva egyiket a másik után méregetve bukok, hogy a csinos rózsaszín ékek egyikét kapjam az ajkaim közé, természetesnek beillő mozdulattal még a fogaimat is használom, kell az a csöpp fájdalom.
A finom irányítás és a csókkal való feltüzelés elérte a célját, egyrészt ez a csók így másodjára is eszméletlen jó, ha ráérnék most ezen elmélkedni, komolyan el kellene gondolkodnom, mikor csókoltak meg így, ennyire jól és akaratosan. Lehet korábban kellett volna dzsinnekkel kezdenem, vagy csak ő ilyen különleges? Mindegy, lényeg, hogy itt van és ilyen, amilyen, úgyhogy erősen bízom benne, hogy a folytatás sem lesz különb, ha a felvezetés ilyen magasra tette a lécet. Másrészt azt a célt is elérte a finom irányítás, hogy még nagyobb bátorsággal kalandozik testemen Nemesis kezei, fenekemre markol, keblemet simítja és a ruhám alá is benyúl, miután realizálta, hogy ez bizony egybe ruha. Nem baj, addig is élveztem, ahogy gombok után kutatón simogatott végig hátul, majd elől egyre lejjebb, s már a szeméremdombnál simíthatott végig, mikor világos lett, ez bizony nem külön szoknya rajta, úgyhogy alá jutni tényleg alulról lehet. Mondanom sem kell, hogy ez a röpke keresgélés, majd a combjaim belső érintése mennyire izgató hatású, de mielőtt célt érhetne kicsivel feljebb, terelem némileg a figyelmét, hogy megoldom ruhám felső részén a vállamnál a kapcsokat, s mérsékelten lassan kezdem leengedni a ruhát. Láttatni engedi így jobban a kebleimet, szép, fehér, csipkés fehérneműmet, s ahogy csúsztatom lejjebb a ruhát, úgy látni egyre többet és többet hamvas bőrömből, majd ahogy túljut a ruha a fenekemen is, én úgy hajolok le kecsesen, hogy bokámig lecsúszott ruhából kilépjek és a több ezer dolláros ruhát ócska göncként dobjam odébb. A magassarkút nem veszem le, jól mutat az jelenleg a fehérneművel együtt és a nők tartása is másabb tőle, bár erre úgy se nagyon figyelhet Nemesis, hiszen reményeim szerint figyelmét inkább leköti meztelen hátam szép íve, fenekem formássága, semmint a viselt cipőm. Úgy emelkedem fel, hogy ívben hajoljon a hátam, finoman, mintegy véletlennek és természetesnek látszóan pucsítva felé fenekemmel és egyben neki is simulva ágyékának, ahol hízelgő keménységet érzékelek. Ezután fordulok csak meg, hogy most én induljak el csókkal füle tövétől le a nyakán, néha harapva vagy szívva - nehogy már csak rajtam legyenek takarni való nyomok! -, miközben hátán előbb simítok végig felfele, hogy aztán visszafele úton ugyanott vadmacskásan végigkarmoljam, de nem olyan durván, hogy vére serkenjen tőle. S ha már így lefele haladok, megnézem tapintásra én is azokat a farpofákat, valóban olyan harapnivalóan kemények, mint ahogy ruhán át tűntek? Miközben élvezem, hogy csaknem meztelen felsőtestem az övéhez simul s egyik lábamra helyezve testsúlyomat a másik lábamat behajlítva emelem fel, hogy combommal simítsak végig Nemesis lábának oldalán. A fenék markolásáról feljebb kalandozik a kezem éppen csak annyit, a nadrág pereménél a bőrt lágyan érintve előre csússzanjanak és a gombok, cipzárok után nézzenek ujjaim. Elvégre, nem illik egy hölgyet túlöltözni...
Na nem mintha ismerném a szerelmet, ha volt is benne részem, igyekeztem jó mélyre ásni magamban, a túlfűtött szenvedély már inkább volt rám jellemző, mégis, már abban is kiábrándultam, így a mítikus gyönyörűség most igazi vízválasztó, be kell ismernem, hogy ha nem is fog sokáig tartani a házasság, amely inkább az emberek sajátja, valóban szórakoztató élményt nyújt, és előrevetíti egy buja éjszaka lehetőségét. Miután megtudjuk egymás pontos nevét, mulatságosnak tartom, hogy a hölgy fel is veszi rögtön az enyémet, lehet, hogy valóban meg akarja tartani? Meg sem fordul a fejemben, hogy netán meg akarna „halni”, nem sokkal később, hiszen a megújulás számunkra igen egyszerű változója egy élet lezárásának, éppenséggel én nem pusztán a mitikusat akarom befejezni, hanem úgy általánosságban ábrándultam ki a létből, meglátjuk, hogy a másik mennyire lesz majd képes életre hívni bennem az elrozsdált alkatrészeket, hogy a kéj közepette ne forduljon elő ügyetlenkedés. A csókba belefeledkező elégedett morranásom közepette kissé durvábban találok utat a tincsei között, mikor átfogom az arcát, teljes testtel simulok hozzá, így nem pusztán a bicepszem, vagy a hasam megkeményedését érezheti, ami belőle is kiválthatja a hiúság élményét, miszerint valamit jól csinál. S a nő nem pusztán „elszenvedője” az évődésnek, nagyon is tudatosan használja a testét, messze áll tőle, hogy holmi eszköz, szexuális tárgy legyen. Minden mozdulata, gesztusa provokatív, felemelően ingerlő. Miután megfordítottam, a hivató halmokra fogok rá a dereka alatt, hogy most a lágyságot mellőzve tegyem magamévá a kelendő hátsót, s a nyaka alatti vállrészt ízlelgetve még a fogaimmal is felkaroljam. A másik kezemmel a kebleit simítom végig, érzem, hogy szinte átszakítja mellbimbója az egyébként is vékony szövetet. A hátraforduló nő ajkát örömmel fogadva fulladok bele ismét a csókcsatába, hogy fogást találjak a ruháját, az úgy nem járja, hogy ha csak ő láthat engem. Talán nem kéne elsietni a játékot, mégis az rémlik, hogy nagyon is akartam azt a kikötözést. Előbb azonban meztelenítsük le a kedves áldozatot. Ha a szoknyarész külön van, a gombját oldom meg, ha egybe lenne a ruhácska, akkor a csak simán a combja alól nyúlok be, hogy végigsimítsak a puha dombokon, amelyek a lábai belső részét fedik. Számomra bőven elengendő, hogy állunk, és nem dőltünk még el, azért bármennyire is érdekes lesz majd oltáron, lehet, hogy érdemes lesz az ülőpárnák némelyikét a dereka alá behelyezni. Vagy nem is olyan finnyás? Ha meg akarna fordulni, nem fogok ellenkezni, az biztos.
Felnevetek a szavain, s így egészen boldog pár képét festve tértünk be a kis kápolnába. Tulajdonképpen igaz is, ezt nem nevezehtjük elrendezett házasságnak, igaz, szerelminek sem. Talán ez lenne a hosszú és boldog házasság titka? Erre majd az idő felel, habár én tudom jól, hogy nem tervezem hosszúra az időt. Ha sejteném, hogy Eldorien később milyen pesztrálós melót sóz rám, akkor azt mondanám, hogy a párizsi kiruccanás ideális helyszíne lenne annak, hogy Vittoria Colt tragikusan elhunyjon.. s talán vele együtt eltűnjek én is. Egy időre mindenképpen, egy száz évre mondjuk... A gyűrű szó se róla, nem az a fajta, amit ki lehet majd verni a fejéből és előre látja, hogy önmagában a gyűrűje megér majd egynéhány cikket az újságban, hogy milyen különös egy ékszer. S mennyi mítikus szisszen fel majd a titkos jelképek hadán, ami a gyűrűre lett téve! Önmagában botrányos egy ilyen gyűrű nyílt mutogatása az emberek között. Mintha bármit is értenének azok az ostobák belőle! Mindenesetre a gyűrű sugallta üzenetet értem, nemcsak azt, hoy nem tudja még mindig igazán ki vagyok - bár elégedetten vettem a meglepett méricskélését, mikor leesett neki az emberi nevem és hogy hallhatta már valahol. Nagyon helyes, érezze csak magát szerencsésnek! -, hanem hogy ha úgy van, kívánhatok bármit, megkapom. Persze... annak ára lesz, habár egyelőre úgy látom, ha így természetben kell fizetni érte, nos, igazán olcsón nyertem magamnak egy dzsinnt. Amúgy is imádok költekezni, így meg még úgy se próbáltam ki. Remélem elég jónak bizonyul a dzsinn az ágyban, hogy ne gondoljam meg magamat ilyen téren. A kiégett, elkeseredett jellemet én mondjuk kikérném magamnak, aranyifjú lennék a magam bő ötszáz évével, örök hedonista, semmit sem bánva, igazán semmit sem hiányolva - talán egy picit a szabadságomat -, de a csókja... Én is úgy tapadok ajkaira meg úgy egyébként úgy simulok hozzá, mintha legalább négyszáz éve nem lettem volna férfival. A rám figyelő, de mégsem gyengéd, határozott magához húzás ezúttal is telitalálat a részéről, s miután az inget lefejtem róla elégedetten mosolyodom el. Az ing komisz egy ruhadarab, néha nincsenek is alatta olyan kockák, mint amikre számít az ember az összkép alapján, de itt nincs kellemetlen csalódás. Fogalmam sincs, mi hivatalosan ennek a férfinak a foglalkozása, de jó modell lehetne belőle is, egyszerűen tökéletes. A teste, az arca, a pillantása, a mosolya, az illata, az egész kisugárzása. Minden. De a legjobb a mozdulatai, ahogy átveszi az irányítást és megfordít, hogy úgy simuljon hozzám... Gondoltam rögtön, hogy az a biliárdasztalnál tett megmozdulásom nem merül a feledés homályába. Arra még van gondom, hogy bár természetesnek tűnjön a mozdulat, mintha csak neki segítenék, fátylamat és az alóla ki-kiszabaduló tincseimet a bal vállam felé húzom, ahova előbb a csókot adta, hogy most a jobb oldalira adja. A bal oldalinál van a heg, amit születésem után szereztem a tűzvészben, s bár emberi alakomban semmi nem észlelhető belőle, én azért tudom, érzem, hogy ott nem olyan érzékeny a bőröm. Ó, hát dehogy bánom, hogy ezek után úgy mar rá a nyakam finom bőrére! Sóhajtás és halk elégedett nyögés érdekes elegye hagyja el ajkaimat hatására, s máris mosolygok, némileg hátra hajtom fejemet a vállára. De ha azt hiszi, ő irányít igazán, akkor téved, meglátjuk, mit lép, mikor elkezdem kezét a nyakam és derekam tájékáról más, izgatóbb irányokba terelni. Közben picit fordulok, inkább derékból - dehogyis mozdulnék el attól a hozzám simuló ágyéktól! -, nem is kell sokat, hiszen a cél csak az, hogy egy újabb szenvedélyes csókot lopjak le ajkairól viszonozva ott a harapást. Azért, ha nem vigyáz Nemesis, lehet visszafordulok teljesen és megint én fogom érvényesíteni az akaratomat.
Tehát alig tizenkilenc perccel később várom a hölgyet, akiről még nem mondanám azt, hogy „a szeretett”, csupán azt, aki igen gyorsan felkeltette az érdeklődésemet, s ezzel együtt a vágyamat is. S ezt oly könnyedén tette, bizonyos, hogy az egész kaszinó, de még a város is a lábai előtt hever. Én lehetnék az a kivétel, akire oly éleslátóan rásütötte, hogy alaposan megrendült a bizalmam ha nem is a női nemben, de magamon túl az emberiségben, azt a gyarlóságot látom, amit nem kívánok szolgálni. Mégis, a nő, ez a csodaszép szirén van annyira évődő, csábos, hogy mélyre vágyik hatolni titkaimban, s nem engedi, hogy a mélabú elemésszen. De nem plátói módon kérdezget, szinte jogot formál rám, ami valljuk be, igenis legyezgeti azt a sziklák mögé zárt hiúságot, és előrántja a rozsda alól a férfiasságomat, még ha ezúttal nem is szó szerint kell érteni. - Ezt erősen kétlem, de mint szerető feleségtől nem is várnék más választ. – Nevetek rá most egészen vidáman, és ha magamba nézek, mindig is elképzelhetetlen volt, hogy idáig eljussak, még emberként is megrögzött agglegény voltam, de ez a lány, aki mellesleg egy többszáz éves halhatatlan lehet, s az igazi alakja alapján biztosan tökéletes. Azt nem állíthatom, hogy szép lehet, hiszen lehet, hogy megvan az a kettősség, hogy a mitikus vonalát fedné el egy ilyen csinos álcával. De mégis, ahogyan viselkedik, ahogyan játszik a testvével, s a szavaival, úgyis a kisugárzása a fontos. A szertartás rendben lehajlik, a nevéből adódóan beugrik, hogy már hallottam róla. Nem igazán követem a híreket, de hogy az ő neve szupermodelként beleég az ember tudatába, az bizonyos. És ő mégis rám figyelt fel? Ezek alapján nem ő a nemes vad, sokkal inkább a vadász, aki még üzi az áldozatát, hiszen oly unalmas lenne gyorsan elkapnia. Elfogódott mosollyal veszem szemügyre a meglepetését. Dzsinnként a tárgyak körül forognak a gondolataim, s noha nem halmozom a pénzt, ezúttal szükségesnek ítéltem meg, hogy ne csupán egy automatás gyűrű legyen a jussa. Ha egyetlen éjszakára szól a nász, akkor is legyen egy olyan emléke, amelyet nem tehet el csak úgy, még ha magát a gyűrűt be is dobná a folyóba, a tudatából nem verheti ki, hogy mit is kapott tőlem. Ez jelzés, hogy a legtitkosabb álmait úgy válthatom valóra, ahogyan szinte senki más. Tegyük félre a meséket a palackba zárt dzsinnekről, akiknek gazdájuk van, no és korlátaik. Én döntöm el, hogy mit vagyok kész megtenni érte, s ha hajlok rá, nem kell attól félnie, hogy nem azt kap, amit valóban vágyik. A csókját úgy iszom, mint a szomjazó, aki éppen most szeli át a homokdűnéket, s az utolsó háborítatlan oázisra bukkan rá. Ő az, akire talán mindig is vágytam, s ha többé nem látom, hát üsse kő, ezen az éjjen beteljesítem a saját álmaimat is. A jövő mindig mozgásban van, s ha a dzsungelben kell utat vágnom magamnak, már tudni fogom, hogy nem éltem hiába. Nem számít ezúttal a finomkodás, láthatóan egyikünk sem romantikus, sokkal inkább kiégett, elkeresedett jellem, akiknél már nem kellenek vargabetűk, inkább levágjuk az utat. Félmosollyal söpröm félre a pillanatnyi évődést, hogy a derekára rántva magamhoz vonjam, amolyan igazi elemi őserővel, mégis oly tökéletesen becélozva az ajkát. Elégedetten felmordulva fogom tenyereim zárójelébe a csinos arcot, hogy néhány kemény, lényegretörő csók után máris a nyakát vegyem célba. Nos igen, nála jóval kevésbé zártak a ruhát, s volt oly előzékeny, hogy feltűzte a haját. Csupán addig hagyom magam, amíg megcsodálja a kockákat, amiket az ing alatt találhat, majd egy mozdulattal megpördítem, és úgy vonom magamhoz, hogy egymásnak feszüljön a testünk. Már a billiárdasztalnál az a kecsesen megfeszülő ív.. Érdekes fantáziákat ébresztett bennem már ami a formát hátsót illeti. Hátulról ölelem át, hogy a fenekének nyomjam az ányékomat, s vércseként lecsapva ismét a nyakát veszem célba, nem túlzott gyendégséget belesűrítve a mozdulatba, a hófehér bőrt veszem az ajkaim közé, hogy tán pár napig maradanó nyomot hagyva szívjam magamba. No majd egy sállal elfedi...
- Aggodalommal töltenek el a szavai. Ugyan ki más karjai lehetnek alkalmasabbak erre? - Kérdezem mosolyogva, holott normális ember amiatt aggódna, hogy újdonsült vőlegénye ugyan mi miatt unja már ezt az életet? De a magunkfajták között ez másképp megy. Még ha kívülálló is ő itt előttem, akkor is időnként új gúnyát öltünk, új személyiséget alakítunk ki, ami korántsem olyan nehéz. Mindig vannak a megfelelő posztokon hivatalokban dolgozó mitikusok, akik seperc legyártanak néhány új személyazonosságot igazoló kártyát, papírt, akár teljes családfát, ha győzzük pénzzel vagy erővel elég meggyőzőek vagyunk. Valószínűleg Nemesis esetében is így van, hogy megunta a mostani alakját - szavamra, ezért a pofiért bizony kár lesz! És ahogy utána nézek majd, mikor a lépcsőn rohan fel, arra fogok jutni, hogy valószínűleg azért az alakért, jó fenékért is nagy kár lesz -, szóval megunta a mostani alakját s váltana. Lehet lassan nekem is időszerű lesz, talán még meg is tudok dumálni vele egy közös elhalálozást. A média imádná a tragikusan fiatalon elhunyó párocska történetét. Mondjuk jobban belegondolva én sokkal jobban élvezném, ha a média figyelme egy ideig rám irányulna. Botrányos gyors házasság, ami után megjelenik majd pár kép, amin botrányosan boldogok vagyunk együtt és mindenki minket irigyel majd, majd jön az ő mostani alakjának halála, és mint szegény-szegény özvegy fogadnám a részvétnyilvánításokat, a szokottnál is nagyobb kitüntetett figyelmet, modellt ülnék valami ügyes szobrásznak, aki élete művét alkothatja meg az özvegyi fátylat viselő fiatal, szomorú szépségről. Igen, ez határozottan jó ötlet, olyan gyönyörűen tudják a fátylat márványból megfaragni, szinte nem is hiszi el az ember, hogy kőből van. Aztán mikor ennek a hírértéke kezdene lecsengeni és azt hinnék, jól vagyok, majd akkor én is kilépek mostani gúnyámból és megint én leszek a média figyelmének középpontjában. Igen-igen, ez jó lesz, na majd beszélek a férjemmel a nászéjszaka után, ha tényleg annyira unja már az életét. Még hálás is lehet, hogy ilyen praktikus szempontokra figyelő feleséget kap általam, még ha csak erre a rövidke életre is. - Rábeszéltem volna? Azért ne feledjen majd igennel válaszolni, mikor a pap megkérdi, önszántából van-e jelen és kíván feleségül venni! Különben nem lesz lehetősége a nagyvadnak ütni. - Nevetek fel a szavai hallatán, amire gyorsan meg is lett a magam válasza. Na hiszen, próbáljon csak megütni nekem nem tetsző módon, s nemcsak a férfiereje fog azonnal elszállni! ... Elégedetten nyugtázom magamban, hogy bár inget meg zakót mintha cserélt volna, de a borotválkozást nem sűrítette bele az idejébe a nagy igyekezetében. Alapvetően nem szeretem a borostát, nála viszont valahogy kifejezetten dögösnek találom és nem is gondolkodok azon, vajon sima arcéllel milyen lenne? Nem feltétlenül tartom ezt ápolatlanságnak. Majd ha a szakálla kezd a Mikuláséra hajazni, na az igen, de a borosta csak még sármosabbá teszi őt. Főleg kézcsók közben. - Köszönöm, mehetünk! S csodásan igazán csak Ön mellett festek. - Természetesen bezsebelem a bókot, s ha már ilyen történelmi lépést teszek, mint házasság, én is megengedhetek a szerencsés kiválasztottnak egy kis figyelmes elismerést. Az esküvőkben eddig mindig sokkal jobban érdekeltek a ruhák, pontosabban a ruhaköltemények, mint maga a szertartás, hogyan is zajlanak. Azt hittem, mikor egyszer erre adom a fejem, az én ruhám és bevonulásom is királynői lesz, valahogy mégsem bánom most, hogy nem így alakult. A szertartás pontos menetéről így sem lesz több fogalmam sokkal. Persze válaszolok a pap kérdéseire, amikor kell, de Nemesis feleleteiből egyedül egyre figyelek csak, a többinél a gondolataimat lekötik a piszkosabbnál piszkosabb fantáziálások. Nem gondolom, hogy ez szentségtörés lenne. Majd a megvalósításuk az oltáron, na az már az lesz! Az egyedüli felelete, aminél figyeltem, az a neve. Részben mert erősen pikáns áthallásokat tartalmazó rögtönzött fogadalmamba bele kell építenem a nevét, s részben mert így az én emberi alakom neve is változik. Jack Colt... Egész jó név. Vittoria Colt. Igen, ez még jobb, lehet parfümmárkához kellene a vadiúj nevemet adni... Elmosolyodok a gondolatára, mintha csak új férjecskémnek örülnék ilyen nagy szerelmesen. Jön az a rész, hogy van-e bárkinek ellenvetése az egybekelésünk ellen, de csak mi vagyunk itt, s egy feljebbvalóm sem ront be a kápolna ajtaján tiltakozva, szóval máris áttérhetünk a gyűrűhúzás részére. Na, erre azért nem számítottam, s láthat őszinte meglepődést a tekintetemben, mikor felpillantok rá a gyűrűm látványa után. Fogalmam sincs milyen kő ez benne, talán rubin... vagy smaragd, mert a zafír azért már másabb szürke. De lényegtelen a kő, mert a foglalata a sok, avatatlan szemeknek érthetetlen és rejtett szimbólummal több, mint lenyűgöző. Az övét látván két dolgot azonnal levágok. Egyrészt, nem tudja bizonyosan, hogy milyen fajú is vagyok, s most magamban elismerően dorombolok saját magamnak. Másrészt az viszont kiderül számomra, hogy a férfi egy dzsinn! Hoppá, veszélyesebb, mint gondoltam! A dzsinnekkel mindig is óvatos voltam, de nem feltétlen a hatalmuk, tudásuk miatt. Elég egy meggondolatlan óhaj, s máris eladtuk a lelkünket. Persze a dzsinnek a mások kívánságaiból nyerik az erejüket, azzal erősödnek, de ki mondta, hogy nekik ez elég arra, hogy üzletet kössenek? S vajon én is eladtam a lelkem azzal, hogy úgy értelmezte, azt kívánom, vegyen el, s az ujjaimra kerülő gyűrű a szerződésünk pecsétje? Mindegy, ha már így alakult, végigjátszom, s miért ne élvezhetném is? Ahogy elhangzik a pap szájából, hogy immár férj és feleség vagyunk és megcsókolhatjuk egymást, hát nem kell noszogatni, s nem is játszom a pirulós, szemérmes arát. Már lépek is közelebb hozzásimulva és csak egy pillanatig játszom azzal, hogy ajkaimmal finoman súroljam az ajkait - hacsak ő nem akarja ezt a fajta előjátékot még jobban elnyújtani -, hogy aztán megcsókoljam elvéve a jogos jussomat a türelmem jutalmaként, vagy még inkább a finom érintéssel az ő vágyait korbácsoljam fel és hagyjam, hogy megcsókoljon. Tippem szerint a csókja kemény, ugyanakkor szenvedélyes lesz majd. A pap közben jó, ha fürgén szedi lábait kifelé menet és zárja be maga után az ajtót, mert Mrs. Colt a csókot meg sem szakítva máris Mr. Colt mellkasán simít végig fel a vállakra, hogy egyúttal lesimítsa róluk kezdetnek a zakót, s ha csak nem diktál más tempót a férfi, hát asszonya máris kapkodós, de céltudatos mozdulatokkal az inggombokat oldja ki. Egymás után, szép sorjában adják meg magukat a nő akaratának, s egyelőre még Myärn-é az irányító szerep, s Nemesis a vad, a zsákmány.
- Bizonyos tekintetben könnyen adom magamat, más szempontból bármennyire is unom már ezt az életet, nem kegyed karjaiban szándékozom elvérezni, noha édes halálnemnek tűnik. – Rázom a fejemet, piszkosszőke tincseim szinte az arcán érintik, ahogyan keményen végigmérem, ezúttal mosolytalanul. Ám így is évődök, amit másokkal nem szokásom, így kénytelen vagyok igazat adni, hatással van rám. - Félreért. A távozás sürgetése okkal van. Szeretnék már ott tartani, ha már rábeszélt. Ha nemet mond, akkor az a bizonyos nagyvad vissza fog ütni, nagyon csúnyán. – Egy apró félmosoly mégis kibukkan belőlem, és ha nem volnának immár körülöttünk ilyen sokan, még búcsúzóul megpaskolnám azt a formás hátsót. Már nem hozom ilyen helyzetbe, lesz még bőven alkalmam rátapadni minden finom testrészére, s felfedezni magamnak a mézes csuprot, amelyet ilyen csábítóan kínálgat, hogy szinte már most összefolyik a nyál a számban. Képletesen, és gyakorlatilag is fel tudnám falni, igaz, későbbre is hagynom kell belőle, hiszen oly édes falatnak tűnik. Az benne a legérdekesebb, hogy úgy tartja, uralkodhat felettem, ahogyan a lábai elé taszítja a férfinemet. Úgy gondolom, hogy bár maradandó sérülést kár lenne okozni, ám bizonyos keménykedési szintig bátran elmehetünk, ami nyolc napon belül gyógyul az szinte fel sem tűnik a fajtánknak. Immár bele sem gondolok, hogy ki vagy mi rejtőzik az egyébként is veszélyesnek tűnő álca mögött. Úgy kezelem, hogy amit láttatni akar, az valójában ő. Báránybőrbe bújt farkasok vagyunk mindannyian, ám nem olyanok, mint az olcsó tinifilmek vámpírjai, hogy így keressünk magunnak prédát. A külső sok esetben valóban a belsőt tükrözi, és ha a nő ily csodás harmóniát tár elém, ott a lelkieknek is rendben kell lennie. Mint ahogyan esetemben is kiül az arcomra a csalódás, a fájdalom, és bizony az ápolatlanság. Ám odáig nem fajulhat a dolog, hogy felszaladjak majd borotválkozni. Ha így kellettem neki, hát fogadja el, hogy vagyok annyira öntörvényű, hogy nem hódolok be. - Tudom, ez csupán királynői előjog. – Rezdülök meg, ahogyan a fülembe susog. Még pár pillanatig méregetem, aztán sarkonfordulva már négyesével is veszem a lépcsőket. Nem pusztán arra kell az idő, hogy gyűrűt szerezzek az automatával, na meg papot. Ez utóbbi lesz az egyszerűbb, így már telefonon keresek egy helyi kápolnát, hogy negyed órán belül küldjenek valakit a szobámhoz, és magas jattot kapnak. Lázasan keresem a kapcsolataim között Yamarrist, kreol barátomat, akit már vagy négyszáz éve ismerek. Olykor összefutunk itt, Shailah városában szinte testvérek voltunk, míg el nem sodort az élet egymástól. A másik dzsinnek is a vérében van a szerencsejáték, hátha van akkora szerencsém, hogy véletlenül itt van. Videotelefonon érem el. Caesar kaszinó! Nincs messze! Félúton tudunk találkozni, és kihasználom a szívességet, amivel már ősrégen tartozik nekem. Kívánok tőle! Sosem gondoltam volna, hogy én, aki már kezdem elvetni az egész létem értelmét, elcsavart fejjel kúszom oda egy ilyen kéréssel. A gyűrű minden képzeletet felülmúl. Ősi, és nemes a maga nemében. Miután nincsen fogalmam a nő kilétéről, igyekszem úgy megfogalmazni a kérésemet, hogy fajaink összes fontos motivuma helyet kapjon rajta. S kő is kerül bele, méghozzá nem gyémánt, az túl általános megoldás lenne. Rubin. A nőről mindig is a tűz jutott eszembe, talán nem túl hivalkodó, ám illik hozzá. Magamnak csupán egy átlagos karikagyűrűt kérek mellé, amin a saját dzsinn szimbólumom van, ezzel egy kicsit elárulva magam, ám felfedve számára a valóságot, kérhet tőlem, igaz, csak azt, hogy ne hagyjam abba. Vagy pont az ellenkezőjét? A pap úgy tűnik komolyan veszi a hivatását, mert amint kissé csapzottan, de elégedetten érek fel a szobámhoz, már ott vár előtte. Előre kifizetem, és távozást beszélünk meg a celebrálás után azonnal, ám még beszaladok, hogy legalább a felsőtestemet kicsit átmossam, egy tiszta, bár picit gyűrött ing, s egy hasonló színű másik zakó kerül most rám. A hajamon végigsimítok, a célnak megfelel. Kifelémenet biccentek a papnak, és immár együtt sietünk a megbeszélt helyre, pár pillanattal éppen a nő elé érve. A pap csak jámboran bólogat, és beljebb invitál, míg én kézen ragadom leendő arámat, és az ajkamhoz húzom a kacsóját. - Drága hölgy, hát megjöttem. Mehetünk? Csodásan fest, ha eddig nem mondtam volna. – A selyemsál már bekészítve, és ahogyan elindulunk befelé, jelentőségteljesen nézek az oltárra. Khm... Kezdem úgy érezni magam, mint egy világbajnoki boxmeccs felvezetésén. Fizikálisan legalábbis mindenképpen fog annyit érni. S a jelentősége sem kevesebb...
- Ossza be jól, nem sokszor vagyok őszinte. - Mosolygok vissza hamiskásan, s most döntse el Nemesis, hogy ez a mondat igaz volt-e vagy sem? Nem fogok segíteni a kérdésben, de igaz, nem is lényeges kérdés ez. Vannak fontosabbak, mint például majd az esküvő és a nász kellékeinek gyors beszerzése. - Ez az én nagy szerencsém, így legalább a nagyvadat én teríthetem le! - Ha már így előtört a másikból a benne szunnyadó férfi, hát kicsit piszkálom tovább azt az éledező tüzet. Le merem fogadni, hogy ezekután úgy lesz vele, mindenképp ő akar majd engem leteríteni, nem hagyván, hogy a vadászból vad legyen. - Milyen könnyen int nekem búcsút máris, szinte meg se próbál marasztalni! Még a végén nemet találok mondani az oltárnál... - Ingatom meg a fejemet, de elmarasztaló tekintet helyett inkább úgy nézek rá, mint aki ezzel a békülő-szexet ígéri be, ha ez a helyzet állna fenn és nemet mondana majd a kápolnában. Na igen, mondhatnék azt is, attól még a folytatás aligha maradna el. Legalábbis nem gondolom úgy, hogy könnyelmű döntésünk meghiúsulása komoly törést okozna Nemesisben. Engem mondjuk speciel sértene, hiszen hízeleg, hogy elvenne, még ha ilyen komolytalan alapon is. Jól van ez így, kívánjon csak az összes férfi, köztük ő is itt. De hogy hoppon maradjak az oltárnál... Sértené a hiúságomat, de az utána következő móka esetleges elmaradását sajnálnám igazán. Azon csak jót kacarászok, ahogy próbálja magát jól kihozni a véletlen sértésből majd pedig meggyőzni, hogy nem rozsdás sem a szerszáma, sem a technikája. Merem remélni egyébiránt, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem lesz semmi gond. Szélesedik a mosolyom ahogy magához húz megint olyan ellentmondást nem tűrően. Milyen ironikus. Hierarchiánknak csaknem a csúcsán állok, mégis mennyire izgatónak találom, hogy ennyire dominánsan viselkedik velem! Be nem vallanám, de drukkolok, hogy ő ne legyen a hierarchiánk tagja, bárcsak kívülálló lenne! Nem tudnám megmondani, hogy ez miért is lenne jó. Nyilván a polgárpukkasztás miatt és a veszélyessége, pikánssága miatt. Meg egyszerűen csak vágyom a szabadságra, amelyből oly kevés adatik meg az én szintemen annak ellenére, hogy látszólag itt csak szórakozgatok Las Vegasban. Túl sok a kötelék, túlságosan figyelik a lépteket, a szavakat, és nem dönthetek akárhogy, de Eldorien valamiért távol is tart a veszélyes dolgoktól, nem avat bele az eseményekbe. Nem tudom, hogy féltésből teszi-e, vagy mert ő is érzi, hogy a felső körök egyik legbizonytalanabb eleme vagyok, akire inkább nem mer építeni. Talán mindkettő. De a kötelékek ettől még tartanak, s utálom őket, s vonz az ebből a férfiből áradó szabadság érzete... Ehhez képest a selyemköteléket, mely az oltárhoz láncol majd nagyon is várom. Ahogy Nemesis mutatóujja az ajkaimhoz ér finoman elnyílnak ajkaim kaján mosollyal. Kézenfekvő lenne most finoman ajkaim közé fogni az ujját, s nem kellene féltenem Nemesist, a perverz áthallását rögtön értené a helyzetnek, de ezt túl közönségesnek érzem jelen pillanatban. - Ne késsen! - Lépek hozzá közelebb és suttogom olyan közelségből a fülébe, hogy fülcimpájánál érezheti ajkaim bársonyos érintését, hogy aztán elhúzódjak és elváljanak útjaink. Legalábbis egyelőre. Egy hosszabb pillanatig figyelem ahogy felsiet a lépcsőn, s hízeleg ez a sietség, mely nem tűnik menekülésnek. Magam részéről a kényelmes tempót választom meg, mely a lift ajtajához vezet, alig kell pár másodpercet várnom rá... ... A papnak bizonyára okozok némi meglepetést én is. Biztosan rácsodálkozott már Nemesisre is, de hogy még a menyasszony sincs alkoholos befolyásoltság alatt, azért az az itteni házasságoknál egészen ritkaságszámba menő. A ruhámon nem változtattam, úgy voltam vele, bohém esküvőre pont ideális, na meg a gondos készülődés csak megölné az egész hirtelenségét és izgalmát. A parfümömön picit azért frissítettem, dobtam egy elégedett csókot a tükörképemnek, mikor ellenőriztem a sminkemet. Nincs virág, nincs nagy fehér ruha méteres uszállyal, se koszorúslányok egyforma ruhácskában, se vendégsereg. Az egyedüli, ami változott rajtam az a hajam. Kicsit máshogy van feltűzve, mint korábban, hogy a fátyol jól mutasson, mely nem takarja az arcomat. Nem is volna hozzánk illő az a szűziesség, másrészt nem is elég áttetsző az az anyag. Főleg, hogy ez igazából nem fátyol, Nemesis valószínűleg rá fog ismerni a fehér selyemben nászéjszakánk kellékére. Mosolyogva lépek be a kápolnába, ha nem előtte vár Nemesis. Bevallom, furcsa mód valami izgalmat is érzek. Még sosem házasodtam meg, eszembe sem jutott, s nem is tudom, mi ütött most belém, ráadásul valahol reménykedek benne, hogy a férfi nem ültet fel. Még ha csak egy éjszakáig tart is ez a dolog köztünk, utána vélhetően beadja majd a válási papírt egyik nap, de akkor is... Nem is tudom... - Atyám... Vőlegényem! - Biccentek mindkettő felé, utóbbi felé elég kajánul villantva szemeimet. Szegény pap, ha tudná, mi vár itt az oltárára!
- Egen, én is ezért gyanakszom ennyire; vajon mi lehet a trükk? De ha bevallja, hogy igazi fúria, legalább őszinte, és ezt mint olyat, köszönöm, élvezettel fogom felhasználni. – Jegyzem meg sejtelmes mosollyal végigsimítva az állán. Nem, ez valójában nem a gyendégség, sokkal inkább az elégedettség jele. Úgy vélem: a nők valóban megengedhetik maguknak, hogy önző, parancsolgatós természetűek, hiszen körülöttük forog a világ, én magam is a bűvöletükben éltem egy ideig. Viszont hogy ezt ki is mondanák magukról? Az álomszép tünemény talán az első, aki ezt meg is teszi az elmúlt sokszáz év alatt. Talán ő is keserű már, mint én, s nincsenek illúzió? Amolyan tojunk mindenre kategória? Aki csak a maximális túlhajtást tartja kicsit is élvezetesnek? Ebben tudok vele azonosulni. Ismeretlenként találkoztunk az éjszakában, ha holmi kalandnál többet ígér csábító, igéző aurája, hát bele kell mennem, amolyan vesztesek nyugalmával nézek elébe a rám váró, bizonyos mértékben halálos veszélynek is beillő végzettel. - Bosszúálló démon? Ah... micsoda kihívás. Ha tudná kedves, hogy hosszú életem során hányan akartak eltakarítani az útból. Valahogy mindenki az én fejemmel akarta dísziteni a trónterme falát. S lám, itt vagyok. – Hoppá, most veszem észre, hogy előtört belőlem a férfi. Nem szokásom dicsekedni, felvágni, nagyon is belenyugodtam már az elkerülhetetlen apátiába, amely szerint örökösen arra vagyok ítélve, hogy mások zsarnoki kívánságaira figyeljek. Ehhez képest mit hoz belőlem elő a megelevendett álom. Ha ő dorombol, én hímoroszlán módjára húzom fel az ínyemet, és morgó hangon meresztem rá a szememet, méghozzá úgy, hogy ő lesz a legélvezetesebb vacsorám. Valahogy úgy sejtem én, nagyon is hasonlítunk mi ketten, hogy nem ütközik meg az oltárhoz kikötözés kapcsán, ha már ő vetette fel a megszentségtelenítést. Talán valahol az unalom vezér minket, s meglehet itt az idő számunkra, hogy valami új, valami pikáns töltse ki életünk ezen éjszakáját. A házasság, a las vegasi vicc akár komollyá is válhatna. Ha írok egy smst Caryeth-nek, tartozik már annyi szívességgel, hogy akár egy órán belül leszervezzen egy mítikus szertartás, amelyből valóban csak a halál szakíthat szét minket. Komolyan gondoltam, hogy nem tartom valószinűnek, utána már jobb bizonyos hogy nem jöhet, ám nem vagyok az a fajta, aki könnyen igába hatja a fejét, s ezzel a mentalitással úgy vélem nem vagyok egyedül. Meghagyom a szabadságát, hiszen játéknak tekinti az életet, mint én egykoron. - Sopánkodásnak éppen nem fogom nevezni, természetesen igen sajnálni fogom a távozását, amely azonban így törvényszerű. Kötél helyett azonban javaslom a sálakat. Selyemből, ha lehet, feltételezem, ha találnék Önnél, ha nagyon keresném. – Méretegetem, nem szándékozom elsietni azt a nagyon is érő csókot. Hiszen az érintés kémiája nem lehet oly egyhangúsan sablonos, hogy csakis a csókról szóljon. Ahogyan egymásra nézünk, már izzik a levegő, már ez is felér egy plátói hempergéssel. És ezzel még közel sem tudtunk le mindent. Otthagyjuk az asztalt, amelyre még sokatmondó pillantást vetek, ha egy kicsit is fialatabb, s bátrabb lennék, akkor nem törődve a következménnyek, már ennek vetném neki. Így azonban az eredeti terv az irányadó. - Kiiktatni? A szép hölgy minek néz engem? Holmi gyilkosnak? Oh, értem, megkövetem, úgy tűnik Ön jár előbb gondolatban, amely talán sértés lehet részemről, ám higgye el, nem szántam annak. Olybá tűnik válogatós lettem az utóbbi időben, amely gyakorlatlansághoz vezet a csábítás ezen szintjén. Nem győzködöm, hogy ez mit sem von le a gyakorlatból, majd meglátja. – Kacsintok, s a kérdésén tűnődöm, majd bólintok. – Ahol a pénz nem ér célt, ott majd az egyéb módszerek... – Hamiskásan mérem végig, s egy pillanatra megállok, hogy erősebben rántsam magamhoz, hogy érezze, nem a levegőbe beszélek. S mindez még csak előzetese annak, amit vele szándékozom majd tenni. Nem csókolom meg, óh, nem, még véletlenül sem. Ám homloka közepétől az orrán át az ajkáig húzom a mutatóujjamat, hogy megjelöljem, ő már az enyém. - Nos itt elválnak útjaink, várom a sálakat, remélem Ön is velük tart. Húsz perc múlva itt. Egy gyűrű és egy pap társaságában fogom várni a garnitúrát. – Húzom ki a karomat, majd pár lépés erejéig még rajta tartom a szememet, s felsietek az egyik lépcsőn.
Felnevetek, ahogy ellenkezik a férfi és önmagát jellemzi. Meg kell hagyni, ilyent sem lehet hallani a férfiaktól saját magukra, s az, hogy ő más, tetszik. - Azért én lehet mégis megkockáztatom, legfeljebb kiélvezheti: egy nő végre nem a férfit hibáztatja valamiért, hanem saját magát. Ami viszont engem illet, nézzen kérem magába, micsoda arcátlan rágalom! Én válogatós, parancsolgatós és önző vagyok, úgyhogy úgy vélem, a kompromisszumkészségünk alapján minket egymásnak teremtett az ég. - Én viszont mosolygok rá, nem csak a szemeimmel, noha arra azért gondosan ügyelek, hogy ne ráncosodjak. Nem engedhetem meg, mindig tökéletesnek kell lennie egy modellnek a média elvárásainak megfelelően. Érdekesnek találom viszont, hogy ő ilyen kedélyes és derűs velem, mégsem tűnik és tűnt ott a kártyaasztalnál sem ilyennek. Van benne valami komorság, valami, ami titkot sejtet, s ez még érdekesebbé teszi. Alapjáraton sosem mondanék magamra ilyeneket, mint amit mondtam, de a helyzet ezt most megkívánta, s egyszer miért ne nézhetném én is magamat némi öniróniával? Úgy se megyek hozzá, hogy a másik természetét életünk végéig el kelljen viselnünk. Legalábbis ebben a pillanatban még úgy hiszem, nem lesz itt semmi esküvő. Aztán egészen más fordulatot vesz az este a hedonizmus vonalán maradva mégis. - Mmmm! - Csak elégedetten hümmögve válaszolok arra, hogy ő dönt arról, mikor többet, s öncélú a kívánságok teljesítésében. Még mindig nem dőlt el, hogy egy öntörvényű szerelem dzsinn, vagy egy buja démon, s ezért nem nagyon teljesít kívánságokat. Mégis ahogy kifejezi magát, na az... A végén magamra se ismerek majd, úgy fogok neki dorombolni? Na az szépen mutatna, főleg lekötözve egy oltárra, ami késztet némi szemöldökfelhúzásra, de nem gondolkodok rajta egy pillanatig sem. - Csak aztán vigyázzon, ha ottfelejt lekötözve, bosszúálló démon leszek és megtalálom! - Játékos, évődő fenyegetés, de egyúttal kézfogás nélkül is belemegyek a játékszabályokba, amelyeket most ő állít fel. Na ez izgalmas lesz, ilyenre még ötszáz év alatt sem volt példa. Valahogy mindig túlzottan tartottak tőlem, túlzottan finomkodtak, még a teljesen emberi szeretők is. Persze, a túlzásba vitt durvaság már nekem sem tetszene, de majd kiderül, mennyire is öntörvényű ez a férfi, mennyire ő dönti el, mikor többet. Nem félek, elvégre joggal tartottak tőlem mindig is a férfiak meg bárki más: ótündeként könnyedén vetek véget bárki életének. - Tehát Ön sopánkodik majd utánam hajnalban? Nekem ez megfelel! A gyűrűt Ön választja, addig én szerzek kötelet... hacsak nincs a szobája előterében egy oltár bekészítve már kötéllel? - Ki tudja, mennyire perverz a másik? De kit érdekel? Dögös. Nagyon. Kedvem lenne közelebb lépni, még ha jelen pillanatban lépésnyi távolságról már nem is beszélhetünk, s kedvem lenne megcsókolni, megízlelni, finoman harapva megkóstolni az ajkait, de nem teszem meg. Mint valami groteszk világ, nem létező szüzességünket őrizzük a házasságig, s a szűziesnek korántsem nevezhető csók majd csak az eskünél csattan el, hogy aztán szemérmesség legkisebb jele nélkül hagyjam, hogy levetkőztessen, s az oltárhoz rögzítsen. Erre a gondolatra a maradék egy-két kortyot hamar felhajtom a koktélomból és Nemesisbe karolok ismét mellé sorolva, de most már nem szakítom meg a közelivé vált távolságot köztünk, most már maradok szépen hozzá simulva, csak oldalról, na persze arra azért ügyelve, hogy menni még tudjunk. - Amennyiben viszont nincs a szobájában házi oltár, miként gondolta kiiktatni a papot? Vagy lefizetjük, hogy a további esketési miséket ma éjjel inkább máshol cerebrálja?
Kezdőlap 
