Kurvára nem könnyű ezt az egészet kezelnem. Nem csak azt, hogy angyalok és démonok futkosnak körülöttem a világban, hanem azt is, hogy ez most már engem is érint. Valamiért úgy viselkednek velem ezek a lények, mintha ezt nekem olyan könnyű lenne elfogadnom, és tovább élnem vele, holott nézzenek már rám, az istenit! Eleve nem átlagos életet élek, és mikor végre ura lettem a sorsomnak, megbékéltem vele, sőt megszerettem, akkor megint beüt a szar, és ezek azt akarják, hogy kezdjem újra az egészet. Elismerem, hogy számtalan előnnyel járhat, ha az ember a halandóságát feladva valami mássá válik, de amennyit eddig tudok az egész rendszerükről, az nem túl meggyőző, márpedig eszemben sincs ekkorát kockáztatni. Semmiért és senkiért. Talán csak egyetlen személyért... De nem. Még az öcsémért sem, azt hiszem. Neki már megvan a saját élete, a saját gondjaival és örömeivel, aminek én már nem vagyok részese. Laylahval jó. És rossz is. Fogalmam sincs, ki ő, és egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy megbízzak venne. Felőlem aztán tündérke is lehet szikrázó porral és szivárványszínű szárnnyal, akkor sem megy. Megcsókolnám még egyszer, sőt más dolgokat is szívesen csinálnék vele, de mindezek a gondok és fenntartások nem tűnnek csak úgy el a gondolataim közül. Mindig irigyeltem azokat, akik képesek elfelejteni a problémáikat, és átadni magukat a pillanatnak, de én túl sokat, túl keményen dolgoztam azért, amim van, és sok olyan dolgot tettem, amit nem tudok kiverni a fejemből, úgyhogy nem. Nekem nem megy az, hogy önfeledten smároljam át a napot egy édes kis angyallal, hogy aztán ki tudja, milyen katasztrofális következményei legyenek ennek az egésznek. Azért még mindig igyekszem kultúráltan viselkedni. Egyelőre Laylah sem szolgált rá, hogy ennél keményebb és elutasítóbb legyek, de az igazság az, hogy ez nem teljesen rajta múlik. Még páran rámszállnak, és képes leszek kihívni a rendőrséget, akár azt a kattant Sonját is, ha minden kötél szakad. De addig el kell jutni, és ha nem muszáj, értelemszerűen inkább nem vonnám be az igazságszolgáltatást, mert azzal magam alatt vágnám a fát. És egyébként is... Időre van szükségem, nem kioktatásra, amit Laylah nem ért meg. Meg úgy igazán, úgy tűnik, más sem. Ellépek mellőle, miközben ismét győzködni akarna, mert kezdem unni. Sóhajtok, hallván jóhiszeműségét és kedvességét, mert hiszek is neki, meg nem is. Még mindig nehezen tudom elfogadni, hogy van olyan lény ezen a bolygón, aki ennyire jóindulatú és bizakodó lenne. Ha valóban léteznek angyalok - és láttam, hogy léteznek -, akkor Laylah tényleg egy lehet közülük. De én nem. Abszolút nem. Minden vagyok, csak angyali nem, és ezt most a tudtára is hozom. Ránézek, és én is leülök, de távolabb tőle. Nem tetszik, ahogy mosolyog. Mármint persze, tetszik, édes és vonzó, de éppen ezért taszít is. Én nem vagyok ilyen, és az ilyen nem való hozzám sem. - Nem, Laylah. Nem jelentett, és nem is jelenthet semmit. Ennyit arról, hogy nem leszek kemény vele, igaz? Mégis rezzenéstelenül folytatom, ami engem is meglep, de a feszültség és a helyzet ezt hozza ki belőlem. - Droggal üzletelek. Drogokkal, gyógyszerekkel, néha mással is. És nagyon jól megy. Szeretem az életemet, megszoktam és jó vagyok benne. Te viszont, és a magadfajták eddig nem voltatok a részesei, én pedig remekül megvoltam nélkületek is. Amit kértek tőlem, az egyszerűen irreális, érted? Nem... Dehogy érted. És valóban nem hiszem, hogy érti, csak azt nem tudom, hogy hányan vannak, és hogy miért nem olyat küldenek a nyakamra, akiről legalább el tudnám hinni, hogy valóban meg tud győzni. Valamivel, aminek nincs köze csókcsatákhoz. - Talán menned kéne. Felemelem a fejem, hogy Laylah szemébe nézzek, bármennyire is nehéz. - Mielőtt számodra is jelentene valamit ez az egész.
Nem is tudom, hogy mit keresek itt pontosan, vagyis pontosan tudom, csak annak az okát nem hogy még miért vagyok itt, ezen a helyen. Talán már az elején értelmetlen volt beavatni őt és arra bírni hogy csatlakozzon egy olyan világhoz melyet nem is ismer és nem is született bele, mint én. Nem tudja, hogy mi hogyan szokás, hogy minden döntése meghatározza mindannyiunk sorsát, hisz mindegyik kaszt tagját nagy felelősség nyomja, melyet el kell tudniuk viselni... Akkor mikor én is elvesztettem mindent, tovább kellett lépnem mert Caryethnek szüksége volt rám, én lettem az egyik legfontosabb személy a Diplomácia kasztjában. Caryeth... Annyi mindenen mentünk már keresztül mind a ketten és már nagyon régóta ismerjük egymást, lassan már túl jól is. Mindig tudom, hogy ha valami nincs rendben vele, ha szomorú vagy csak egyedül akar lenni, én mindig ott voltam neki, mindig számíthatott rám, és ez fordítva is igaz volt... De vajon mi lesz ha mesélek neki, hogy mi történt itt ma, mert nem fog örömében tapsikolni... Ki kell találnom valamit Aaron érdekében, mert ez így tényleg nem maradhat, valamit tenni kell, és az a baj, hogy nem tudom mit... és hogy miért is akarok ennyire segíteni neki. Minden olyan más lett és annyira megváltozott mára, talán mégis maradtam az, aki eddig is voltam, bár az igazat megvallva magam sem tudom, hogy valójába ki és micsoda Laylah.. Angyal vagyok, fehér szárnyú angyal, aki inkább a gyógyításra koncentrált volna az életében, de nem igazán tudott arra koncentrálni amire szeretett volna, mert az édesapja azt akarta, hogy a lányából egyszer olyan nagy harcos legyen, mint amilyen ő maga is volt egyszer hajdanán és épp ezért szerez meg olyan képességeket is, mint a mérgező érintés és csók. Sokkal veszélyesebb vagyok, mint gondolnák és nem értem, hogy miért beszéltem az előbb magamról harmadik számban, de mindegy is... Az élet úgy hozta, hogy sose csinálhattam azt, amit igazán szerettem volna, és mára azt sem tudom, hogy az a szerelem, amely egyszer lángra lobbantotta a szívem igaz volt-e, mert lehet hogy csak egy újabb fehér szárnyú angyalt szerettek volna, és erre az volt a legjobb mód, hogy kényszerítsék a szerelmemet arra, hogy egy olyan szerepet vegyen fel, amelyet nem igazán szeretett volna... Tudom már értelmetlen a múlton gondolkodni, de én néha elkezdek rajta agyalni, hogy mi minden lehetett volna másképp, vagy mi volt igaz mindabból, ami eddig megtörtént... De most nem az 1700-as években vagyunk, hanem a jelenben és most Aaron van előttem... Nézem őt és próbálom megfejteni, hogy miért ilyen, miért nem tudod nyitni és kedves lenni, hogy miért nem képes kicsit megkönnyíteni a dolgot és engedelmeskedni, vagy kicsit húzza meg magát, majd utána folytathatja azt, amit szeretet eddig csinálni, de... én nem akarom, hogy folytassa azt az életet, amit eddig mert valamiért úgy érzem, hogy meg kell védenem, és gondolkodnom kell róla, mint Caryethről, igen... Rá is én figyelek és próbálok neki segíteni, hogy elviselhetőbb legyen az élet mindkettőnknek, hisz... nekem csak ő van, senki másban nem tudok annyira bízni, mint benne... Én nem vagyok egyetlen kaszt vezetője és a posztom is félő, hogy attól van, hogy milyen viszonyban voltam Caryval... Sokan ellenezhették, hogy én legyek a második kör tagja, de keményen dolgozok azon, hogy én is méltó legyek a rangomra, és szerintem Cary meg is van elégedve velem, azzal ahogy a dolgokat intézem. Képes vagyok meggyőzni és megváltoztatni az embereket, képes vagyok őket jobb belátásra bírni, de csak idővel... Azonban érzem előre, hogy Aaron-nal teljesen feleslegesen próbálkozom, tehetnék bármit is ő ellenkezni fog és folytatja az ön elpusztítást, ki vagyok én az életében, hogy belebeszéljek? Miért hozhatnék helyette döntéseket, mi jogon veszem el tőle a drogot... Egy válaszom van erre, mert most Ő nekem fontos... nem akarom, hogy baja essen, nem akarom, hogy egyszer őt hozzák be hozzám a kórházba, és nézzem ahogy napról-napra romlik az állapota, míg végül a gép egy hosszú hangos sípolással jelezze, hogy vége, hogy újra elbuktam, mert nem voltam elég erős, hogy megmentsek egy ártatlan lelket, hogy tegyek valami jót... Majd az értelmetlen gondolatmenetnek egy automatikus cselekvés vet véget, mégpedig az, hogy megcsókolom... Olyan természetes és könnyen megy. Magam sem értem, hogy miért pont így akarom elhallgattatni, hogy belé fojtsam a szavait, hogy ne beszéljen olyan butaságokat, hogy ne nevezze magát rossz ember, mert nem az, sose volt az, minden emberben ott van a jóság, mindenki lehet jó, csak akarni kell, hogy jók legyünk, én is jó akarok lenni, de úgy érzem, hogy nem helyes amit teszek, mert velem lenni, több időt eltölteni velem nem egy életbiztosítás, sőt... nem tudom, egyre jobban érzem, hogy nem engedhetem el, hogy ha majd kilépek az ajtón, ha itt hagyom, akkor egy megmagyarázhatatlan üresség terjed majd szét a mellkasomban, mely csak akkor tűnik el, ha velem van, ha átölel és nem ereszt... de nekem nem szabad így éreznem, nem szabad éreznem mert csak fájdalmat fog szülni, és egyre rosszabb lesz, ha túlságosan megszeretem, majd utána hirtelen elvesztem. Miért vagyok ennyire pesszimista ilyen téren? Mert az élet arra tanított, ha csak egy cseppnyi jó dolog is kerül a lelkembe, akkor elvesztem és újra átélem, mint eddig mindig... Miért velem ilyen a sors? Miért nem tudok csak egyszerűen belefeledkezni az ajkaiba és engedni, hogy visszacsókoljon? Miután keze a hátamra és csípőmre csúszik, pont akkor szakítom meg és nézek rá, nézem őt és mosolygok, miközben egyre jobban pirulok... - Saj...sajnálom, ha... ennyire rossz volt... - hányszor mondták már, hogy nem épp célravezető ilyenkor az ajak rágcsálás, hogy ilyenkor nem kéne ilyeneket csinálni, azonban sose értettem, hogy miért nem kéne, hisz nekem most az esik jól, hogy harapdáljam, miközben csóktól duzzadt ajkaim még akartak volna folytatást, melyet nem adhatok meg nekik, mert nem helyes, én nem csókolhatom meg még egyszer.. Én régimódi vagyok és a kezdeményezés is férfiak dolga, nem pedig a nőké de én mégis megcsókoltam, nem gondoltam át eléggé, hogy tényleg megakartam-e tenni, keresném az indokokat is, hogy miért nem kellett volna megcsókolnom az előttem álló férfit, de egyetlen egy sem jut az eszembe, olyan mintha ezt akartam volna, őt akartam volna és nem tudom miért, nem történhet még egyszer, hogy valakit megszeressek, megfogadtam, hogy nem nézek egyetlen férfira sem férfiként, de most mégsem megy, mert Aaron... Annyira más, mint a többi férfi, annyira rossz, hogy már tökéletes és... nem tudom mit tehetnék, hogy most mi legyen, csak pislogok és nézem, próbálom rögzíteni minden egyes porcikáját, arcénak éleit, haját, azt a kis mosolyt az arcán és azt, hogy... az előbb csókolóztunk.. hogy mennyire jó volt, és mennyire jó lenne, ha megtörténne még egyszer. Szerencsére nem agyalok tovább, inkább várom, hogy mit fog ő lépni, de ez a lépés egy határozott lépés felém, érzem hogy a pír egyre jobban önti el az arcomat, hogy szívem egy olyan ritmust vesz fel, melyet jó ideje nem használt, annyira más most minden és csak várom, hogy mit fog tenni, várom, hogy képes lesz-e megcsókolni, képes lesz-e félretenni, hogy én nem vagyok ember, mert angyal vagyok és én már éltem nyolcszáz évet, vannak halálos képességeim és nap, mint nap kapok feladatokat... Azonban pár centire tőlem megtorpan és ebből arra következtettek, hogy neki számít, hogy különbözünk, már épp szólni akartam, már szóra nyitottam volna az ajkaimat, mikor az ő tétovázása abbamarad és két keze közé fogja az arcomat, amire én csak elmosolyodom és szemeibe nézek, annyira vártam már ezt a pillanatot, hogy egyszer valaki, majd megfogja az arcomat, a kezébe simulok, mikor ajkait az enyémre tapasztja, olyan ez az egész, mint egy szivacs... a fejedben lévő tábla, melyen annyi gondolat és ellenkezés lenne, hirtelen eltörlődik, eltűnnek az okok, megáll az idő és csak ketten vagyunk, mi ketten egy másik világban, melyben senki sem zavarhat meg minket, ahol ketten vagyunk... érzem ahogy keze szép lassan arcomról eljut a csípőmig, én meg karjaimat a nyakába kulcsolom és viszonozom a csókját, nem volt másra szükségem, minthogy megcsókoljon... Azonban hirtelen elhúzódik én meg csak pislogok és várom, hogy mi lesz, de nem lép el, még mindig ott van előttem... - Én boldog vagyok... - suttogom neki, de nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mit mondjak tovább, mert most pedig ő csókolt meg engem. Még mindig piros az arcom és mikor látom a halvány mosolyt, akkor ajkamba harapok, annyira helyes, mikor mosolyog, annyival jobban áll neki, mint ezt, amilyen most... többet kéne mosolyognia. - Aaron... ezt ne kezd el. - de miért érzem úgy, hogy folytatni fogja, hogy nem fog rám hallgatni, vagyis jobban mondva, nem hall meg és folytatni fogja és megtöri a pillanat varázsát... Majd egyik kezével eltűr egy tincset a szemem elől és én csak nézem őt, mosolygok rá és néha egy-egy pillanatra rálesek az ajkaira és az előbbi két csókra gondolok, melyek olyan... jók voltak. - Nem vagy te senki! És nem rántasz, mert vállalnám érted a kockázatot, de nem hiszem, hogy lerántanál minket. - mondom neki és reménykedem benne, hogy most már lezártuk a témát és befejeztük, hogy nem beszélünk róla többet, hanem beszélünk, hogy akkor most mi lesz és mi is van, mert én most nem tudom, hisz számomra nem csak egy újabb strigula, hanem jelent is valamit a csókja. Majd elenged és ellép mellőlem,de nem lépek utána, hanem a kanapéra ülök, és felhúzom a térdem, majd átölelem és ránézek. - Nem tudom, talán azt hitték, hogy majd a személyiségem hatással lesz rád, vagy nem tudom... én nem erről akarok beszélni, hanem... arról, hogy... az előbbi jelentet neked valamit? - teszem fel neki a nagy kérdést, mely foglalkoztat és választ akarok rá kapni, mert tudnom kell, hogy szerinte akkor most hányadán állunk. Vajon milyen választ fog adni? Egyáltalán ad választ vagy kitér a válasz adás elől? Nem akarom, hogy ilyen messze legyen tőlem, azt szeretném hogy itt üljön mellettem, hogy itt legyen velem és átöleljen, mert számomra jelent valamit, valami nagyot melyet lehet, hogy nem kéne hagyni növekedni..
Nem nehéz hűvösnek lenni, és nem nehéz haragra gerjedni sem. Az én "szakmámban" tök mindegy, milyen vagy, csak az a fontos, hogy behajtsd a pénzt, miután szétszórtad az árut. Adj el minél többet, használj minél kevesebbet, és lehetőség szerint a zsaruk se kapjanak el, meg ne is nyírasd ki magad. Nem olyan nehéz, csak megfelelő kapcsolatok, hátszél és némi ész kell hozzá. Én egyikből sem szenvedek hiányt, még ha úgy is tűnik, hogy a semmiből bukkantam fel, teljesen egyedül vagyok, és nincs több agyam egy meztelencsigánál. Nekem is van főnököm, ahogy mindenkinek. Magányosnak sem mondhatom magam, mert kénytelen vagyok néha felhasználni másokat, hogy előrébb jussak, és igazság szerint nem nagyon érdekel, ha eszközként kell kezelnem az embereket. Ilyen az élet. Vagy használsz mást, vagy mások használnak téged. Születésünk nyoorult pillanatától kezdve ez van. A szülőkben is ott a hátsó szándék, hogy öreg korukban majd a saját gyerekük fogja a gondjukat viselni, úgyhogy ez emberi sajátosság, és aki azt mondja, hogy egy aljas szemét vagyok, ha kihasználok másokat, akkor jobb, ha az illető magába néz. Nem létezik az önzetlenség, ez is csak egy olyan fogalom, mint a tökéletesség. Mindegyik a lehetetlenség szinonímája, és kész. Csodálatos kis szó, amit az idealisták találtak ki, és néhány eszközt is kifejlesztettek, hogy bebizonyítsák, hogy nem igaz, és ezek a dolgok igenis léteznek. Hát persze. Vágd le a karod másért, és máris önzetlen leszel. Oszd meg, amid van, add fel, amit el akartál érni, helyezz másokat magad elé, és a mennyország kapui kitárulnak. Szóval ezt sem ingyen csinálja senki. Így működik a világ. Adsz valamit, és akkor kapsz valamit. Az egész élet egy rohadt nagy biznisz, semmi több, és mindenki üzletember benne, ki jobb, ki rosszabb, és az egyik leghatásosabb fegyver a blöffölés művészete. Na meg az, ha valaki felismeri a blöfföt. Én büszke vagyok rá, hogy az esetek 99%-ában azonnal kiszúrom. Laylah viszont természetesen abba az egy rohadt százalékba tartozik, ahol a szerencsére kell bíznom magam. Nem csoda, hogy kiakaszt, ehhez pedig még hozzájön az, hogy a kisugárzása mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Naivnak tűnik, kedvesnek, gondoskodónak, barátságosnak, és szigorúnak meg eltökéltnek is, de ki tudja, hogy ebből mennyi igaz? És honnan fogom megtudni? Hogy bízzak meg valakiben - valamiben -, ami teljesen elüt az eddigi életemtől? Akár egy kínaiul szavaló levelibéka is lehetne, akkor sem lenne hihetetlenebb a tény, hogy itt áll a lakásomban, és könnyezve bizonygatja, hogy jót akar nekem. De miért? A szívem mélyén azért sajnálom. Hiába a kemény szavak, amik elhagyják a szám, közben egy kicsit szarul érzem magam. Ritkán érzem ezt, legtöbbször teszek rá, hogy ki mit érez, nekem is vannak rossz napjaim, van, hogy engem is felpofoz az élet, de a különbség Laylah és köztem, hogy én igyekszem ezt elfelejteni, és nem felhozni. Talán a halandóságom teszi, hogy minél gyorsabban el akarok erről feledkezni, és általában sikerül is. Némi segítséggel, persze, de az most nem lényeg. Nem vagyok rá kíváncsi, pontosabban nem akarok kíváncsi lenni rá, milyen érzés mindezt a fájdalmat állandóan magunkban hurcolni. Ő nyilvánvalóan nem fordul az alkohol, a drogok, a bunyók vagy a szex irányába, hogy ezekről elfeldkezzen, pedig épp ő az, akinek talán még több oka lenne rá. Hiszen az idő rajta nem segít, neki nem kell félnie és egyben örülnie annak, hogy egy nap ennek az egésznek vége lesz, ha vigyáz magára, ha nem. A halálhoz mi sorszámot tépünk születésünk pillanatában, de neki nem kellene sorba állnia, csak ha akar. És mégis itt van, játszik a tűzzel, sőt még arra is képes, hogy megossza velem a fájdalmát, amikor én ezt végképp nem akartam hallani, ahelyett, hogy más dolgokkal foglalkozna. Lehet, hogy ezért van, hogy én embernek születtem, ő meg angyal. A sors tudta, hogy én egy görény vagyok, aki nem képes és nem is hajlandó eltűrni a szenvedést, ő viszont szinte már boldogan öleli magához a fájdalmat, a sajátját és másét egyaránt. De mindegy is. Önző, önzetlen, gyáva, bátor, határozott, bizonytalan... Vannak pillanatok, mikor az ellentétek egymásnak feszülése teljesen ugyanazt eredményezi. Jelen esetben egy csókot. Mindegy, hogy miért történt. Lehettem volna én is, aki csak elcsábítani próbálja. Lehetett volna újabb véletlen, vagy ha másképp kezdjük ezt az egészet, akkor normális, emberi, civilizált és zökkenőmentesebb úton jutottunk volna el ehhez a ponthoz, hogy kiderüljön, hogy mi is ez az egész kettőnk közt, hiszen alig ismerjük egymást, mmindössze harmadszor vagyunk testközelben, és ennyit még sosem beszéltünk egymással, de még most sem mondhatjuk, hogy ismerjük egymást. Ugye? Hány ember meri ezt megtenni, és milyen indok lehet elfogadható, hogy ennyi idő után egyszerűen csak csókkal fojtsa belém a szót? Persze mikor megteszi, akkor ez a gondolat nem különösebben foglalkoztat. Az első pillanatban persze ledöbbenek. Mellkasom előtt összefont karokkal állok egy tized másodpercig, amíg ő hirtelen a közelnél is közelebb lép. Valamiért inkább arra számítok, hogy felképel, vagy zokogva elrohan mellettem, ehelyett pedig megérzem az érintését az arcomon, majd azt, ahogy a félénk, esetlen lányból hirtelen erős nő válik, aki valami még erősebbre vágyik. Az agyam azonnal kiürül, a kérdések és a vádaskodás köddé válik, és csak a hozzám képest meglehetősen törékeny test létezik, ahogy hozzám ér és magához húz. A kezem azonnal a hátára, majd a csípőjére simul, de mielőtt viszonozhatnám, elszakad tőlem, és hátrébb lép, kisiklik a kezem közül. Csak úgy. Én meg hagyom, mert hirtelen úgy érzem, mint akit alaposan fejbevertek valamivel, a szám bizsereg a hiányától, a kezem a levegőt markolássza. Ő meg közben beszél, halkan, komolyan, de bevallom, a felét fel sem fogom, csak lassacskán, és mikor elhallgat, én is hallgatok pár másodpercig. Nem arról volt szó, hogy nincs több csók? - kérdezem magamtól kissé kábán, de igazából nem is érdekel. Megszegte a saját szabályát, úgyhogy innentől fogva egy szava sem lehet. Nézem a vöröslő arcát, nedvesen csillogó szemeit, és egyszerűen nem hiszem el, ami történik velem. Teljesen elvesztettem a fonalat, ennyire még soha senkinek sem sikerült összezavarnia, és a jelenlegi tudásom alapján még csak azt sem mondhatom, hogy azért, mert még nem találkoztam angyallal. Esélyes, hogy nem Laylah az első angyal, akivel szemtől szemben állunk, ő mégis más. Csak azt nem tudom megmondani, hogy miben, de túl zavarodott vagyok ahhoz, hogy most ezzel törődjek. Próbálom felmérni a terepet, hogy most mi lehet oké és mi nem, de mikor ránézek, és csak aggodalmat, bánatot és bizonytalanságot látok, egy olyan érzés erősödik fel bennem, amiről azt hittem, már soha nem fogom érezni, mert az öcsém már nem tart rám igényt: hogy megvédjem a nálam gyengébbet. Fogalmam sincs, miért gondolom, hogy Laylah-nak szüksége lenne az én védelmemre, elvégre épp az előbb világosított fel a koráról, meg hogy halálosabb a ciánnál, és mégis, halványan ugyan, de érzem, ahogy az ösztön ébredezni kezd bennem, ez az érzés pedig vegyülve az iménti kisebb sokkhatással, meggondolatlanná tesz. Egyetlen lassú, de hosszú lépéssel leszűkítem a köztünk lévő távolságot. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán nem kellene, és épp ezért pár centire tőle megtorpanok, ám nem tart sokáig a tétovázásom. Először csak az arcát fogom a kezeim közé, de utána elhessegetem a bizonytalanságot. Puha bőre az ujjaim alatt, a csók emléke mindent eltöröl, és ahogy ő az előbb, úgy most én vetem rá magam, ellenállásra se időt, se esélyt nem adva. Nem szorítom, nem húzom magamhoz, ahogy ő tette, de kihagyom azt a részt, ahol bizonytalan kis csókot lehelt rám, én azonnal a lényegre térek. Ezúttal mindkét kezem határozottan fogja, az arcáról a hátára, derekára, csípőjére vándorol, nem is figyelek rá, hol jár, csak érezni szeretném, hogy itt van. Azért nem feledkezem bele teljesen a dologba, mert akkor az ágyban kötnénk ki, és valamiért ez nem tűnik jó ötletnek. Bárki mással megpróbálnám, abban biztos vagyok, de Laylah... Ő Laylah. Olyan hirtelen húzódom el, amennyire tőlem telik, csak hogy visszaadjam az előbbit, de én nem lépek hátrébb, és a kezem továbbra is a derekán pihen. - Ha boldoggá akarsz tenni, akkor jó úton haladsz - morgom látszólag még mindig dühösen, de valójában már nem vagyok annyira haragos, úgyhogy egy gyors, halvány mosoly is felvillan az arcomon. - De nem akarom, hogy így érezd magad, érted? Nem akarom, hogy azt hidd, egy kudarc vagyok, mert akkor te is azzá válsz. Nem akarok... harcolni veled. Az egyik kezemmel eltűrök egy kis tincset a szeme elől, hogy belenézhessek. - Nem ismerjük egymást, Laylah, de biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül én vagyok a senki, csak hogy én már megbékéltem ezzel, oké? Annyira pedig még nem vagyok aljas, hogy le akarjalak rántani magam mellé a mocsokba. Se téged, se senkit közületek. Csak ez után lépek el mellőle és engedem el. - Miért épp téged küldtek? - nézek rá értetlenül, szinte már vidáman, mert szerintem jogos a kérdés. Az ő módszerei aligha vezetnek sikerre...
Nem tudom, hogy mit keresek itt, hogy egyáltalán miét vagyok még itt, hisz ő nem akar változni én meg olyan dolgokat akarok tőle, melyeket ő soha nem fog akarni... Vagyis azt kell, hogy mondjam én azt akarom, hogy megváltozzon, hogy gondoljon át mindent, és változtasson azon, amiben most van, hisz az nem jó, nem maradhat semmi sem így, mert ez nem normális, én nem akarom nézni, ahogy csak tönkreteszi magát és nem tehetek ellene semmit sem, mert gyenge vagyok és nem tudok rajta segíteni, nem ilyen vagyok! Akarok rajta segíteni és ha megtehetem, akkor fogok is, csak nem tudom, hogy hogyan lássak hozzá, mert én épp a könnyű esetek kategóriájába tartozik, mondhatni, hogy a lehetetlen esetek közé, mert nem tudok vele mit kezdeni, csakis kérni tudom arra, hogy változtasson. Aaron számomra olyan, mint egy könyv melyet nem tudok megérteni, de mégis annyira érdekel, hogy megakarom érteni... Nem.. ez épp nem volt a legjobb hasonlat, de csak erre futja. Látom rajta, hogy nem hisz nekem, amiért nem is hibáztathatom, hisz ki vagyok én, hogy elítéljem? Csak egy ártatlan angyal vagyok, mely próbálja a lelkeket jó irányba terelni, de ez nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek gondoltam. sokkal nehezebb az embereket jó belátásra bírni, mint hittem volna... Vajon sikerül Aaront észhez téríteni és megértetni vele, hogy én csak jót akarok és segíteni akarok neki. Látszik rajta, hogy egyre dühösebb, de az okát nem értem, hogy mégis miért lesz... nem hazudok neki, csakis az igazat mondom és nem tehetek róla, hogy a könnyeim útnak erednek, egyszerűen ezt hozta ki belőlem az, amit mondott. Automatikus a sírás, hisz én is érzékeny vagyok, akár csak egy ember mert az igazat megvallva nem sokban különbözünk tőlük, csak annyiban, hogy mi több ideig élünk és vannak képességeink, melyekkel egyre erősebbek lehetünk. Majd akaratlanul is elmondok neki olyan dolgokat melyek nem érdekelhetik és nem is izgathatják, nem is érdeklem őt.. miért erőlködöm, miért vagyok még itt, ha ennyire hidegen hagyja az itt létem? nem tudok mit mondani, mit tenni... Talán fel kéne adnom, talán ki kéne sétálnom azon az ajtón és elmennem innen jó messzire, elfelejteni ezt a napot és elfelejteni, hogy... hogy... de most sem tudom elfelejteni azt a csókot, mi lesz velem később? Mit fogok tenni? El kell múlnia, nem érezhetem jónak azt a véletlent, hisz nem is volt... jó... igaz? Vajon most mi fog következni? Mit fog tenni, mit fog mondani? Nem tudok kiigazodni rajta, egyelőre olyan számomra, mint egy kód és én nem is érzem magam már olyan jónak és magabiztosnak, min az elején. Akkor még úgy gondoltam, hogy sikerülni fog, hogy el foguk beszélgetni és nem én kapom ezt a feladatot... Most mégis fájnak az előbbi szavai, és még az elkövetkezendők mennyire fognak? Mennyire tesz majd tönkre az, hogy nem kér majd abból a jóból, melyet nyújtani akarok neki... De fel kell tennem magamnak a kérdést, vajon neki is jó lesz az, amit rá akarnak majd erőszakolni? Hisz nem is tudom, hogy ő egyáltalán akarja-e ezt a dolgot, a beavatást. Majd készülnék ellépni, vagy nem is tudom, jobb szó lenne a menekülés rá, de nem tudok, mert ő odalép, és a szerv ott középen egyre gyorsabban ver, ami furcsa... Sose szokott ilyet csinálni, talán ennyire félek? Majd belekezd a mondandójába. - Nem is kell annak lenned Aaron! - motyogom neki halkan, de nem hiszem hogy nagyon érdekelte volna, hisz folytatta a mondandóját, melyet nem is akartam inkább felfogni, mert... Nem segített a helyzeten, inkább csak rontott, vagyis számomra nem lett jobb, hisz csak dőltek belőle a szavak, melyek elgondolkoztattak, és nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyit szenvedett, mennyi fájdalma volt eddig, pont mint nekem, valahol hasonlítunk... Míg engem nem hagytak a sötétségben barangolni, őt igen... Hagyták, hogy a lelke a sötétségbe hulljon és elnyelje, majd belepje szívét... nem is tudom, nem akartam már, hogy tovább beszéljen, és pont ezért határozott léptekkel sétáltam hozzá, és csókoltam meg, ez egy igazi és készakarva történő csók volt, ha engedte... Én lábujjhegyre álltam és úgy húztam közelebb magamhoz, ha engedte. Az elején ajkaim az övét puhán érintették, majd fokozatosan vált vágy telivé... Majd, mikor megszakad a csók teszek egy félénk lépést hátra, arcomat teljesen elöntötte a pír, és határozottan nézek a szemeibe... - Ne kérem, hogy bízz bennem, nem kérem, hogy tegyél fel mindent, azért hogy egy légy közülünk... Én csak azt akarom, hogy... boldog légy, nekem van egy feladatom Aaron, jól tudod. Arra kell bíztassalak, hogy csatlakozz hozzánk... És senki vagyok, egy nagy senki, semmi jogom azt kérni, hogy bízd rám a jövődet... - suttogom neki, de nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mit mondjak tovább, mert most megcsókoltam és... nem tudom mit mondjak, hisz jelenleg azon aggódom, hogy számára milyen lehetett eme csók... Mit fog mondani? Itt kell majd egyedül hagynom és el kell hagynom a lakását. Könyveljem el kudarcnak, vagy idelép és megcsókol ő is engem, hogy elhallgattasson, hogy befojtsa a szót úgy, ahogy én ővele tettem?..
Nem tartjuk számon, mikor voltunk utoljára boldogok. Sem azt, mikor voltunk utoljára szomorúak, mikor voltunk idegesek. Az emberek, a halandóság teszi szerintem. Jobb dolgunk is van, kurvasok jobb dolgunk van annál, mint azon merengeni, mikor mit éreztünk. Én most, a saját lakásom közepén ácsorogva mégis azon kapom magam, hogy az enyhe zaklatottságom, dühöm és valami csalódásféleség közepette azon kezdek agyalni, hogy mikor volt az, hogy utoljára éreztem volna ezt a hideg ürességet, ami kezd megtölteni. Ne legyek önpusztító, azt mondja. Ne tegyem tönkre magam. Csak nézek rá felvont szemöldökkel. Én értem, hogy mit akar tőlem. Tudom, hogy mit mondott, miért van itt, és a lelkem mélyén érzem is, hogy igazat mond. Csak épp nem akarom elhinni, mert túl sok szar történt már velem ahhoz, hogy bevegyem a nyálas és rózsaszín szutyokban tocsogó meséket. Ezt neki is be kellene látnia, vagy lehet, hogy élete nyolcszáz évében valahogy elfelejtette, hogy a halandók másképp működnek? Nem tehetek róla, de egyre dühösebb vagyok, szinte érzem, ahogy felmegy a vérnyomásom. Legördülő könnycseppje láttán legszívesebben ordítani kezdenék, de persze nem teszem. Ehelyett összeszorított állkapoccsal próbálok némán várni rá, hogy befejezze a mondandóját, de közben önkéntelenül is elképzelem, hogy a jellegtelen illatú fehér por, ami pár saroknyira innen vár Tonynál, eltünteti ezt az egész reggelt, kitörli a fejemből, még ha csak pár órára is. De nem megyek sehová. Összefont karral meredek Laylahra, és egyre idegesebb vagyok. Mesél nekem, elejt információkat, apró szilánkokat a múltjából, de bennem alig akad némi együttérzés. Tudom, milyen elveszteni egy szülőt. Sőt, azt is, milyen elveszteni hirtelen mindent. Múltat, jelent és jövőt is. Sosem voltam jó ember, bárki bármit gondol is rólam. Igen, amit tettem, elinte másért tettem. Talán. De már rég nem az vagyok, aki voltam. És soha nem is leszek többé. Fogalmam sincs, honnan veszi, hogy képes lennék megváltozni, vagy hogy egyáltalán felmerült-e benne, hogy amiket ígérnek, nem jelentenek számomra szinte semmit. Nincs szükségem különleges képességekre, szupereőre, örök életre, meg az összes szarra, amivel kecsegtetnek, mert egy szar élet nem lesz jobb attól, hogy megtömik lehetőségekkel, ha az ember, aki éli, nem él majd velük. Ellép tőlem, elhátrál, én pedig hagyom. Kérdez, aggódik, de nem foglalkozom vele. Önző ember vagyok. Ha belegondolunk, mindig is az voltam. Nem hagyom, hogy szipogva ellépjen, közelebb megyek hozzá, de nem annyira, mint eddig. A játszadozást be kell fejezni. - Én nem vagyok angyal, Laylah - kezdek bele a válaszba csendesen. - És nem vagyok hülye sem. De nekünk nincs időnk rá, hogy mindig a helyes dolgot tegyük. Nekünk nem adatott meg az, ami neked; kivárni, amíg a tetteink következményei elavulnak, amíg az idő elmossa a mocskot, amin keresztülmentünk, és új életet kezdeni valahol. Nekünk csak egy van, és azt próbáljuk úgy élni, hogy a legkevesebb fájdalmat szenvedjük el, és a legboldogabbak legyünk. Néha sikerül, néha nem. A drog nem tesz boldoggá, de elfeledteti azt, ami boldogtalanná tesz. Jobb, mint a semmi. Sokkal. És te azt kéred tőlem, hogy egy üres ígéretre tegyem fel az egészet? Hogy bízzak benned? Mégis mi okom lenne rá, hogy higgyek neked? Ki vagy te, hogy rád bízzam a jövőmet? És komolyan kérdezem. Nem csak a drogról, piáról és balhékról van szó, hanem a holnapról. A nevemről. Az életemről, amihez hozzászoktam, amit felépítettem, ami talán nem a legjobb, nem példértékű, és igen, bűnöző vagyok, de szarok rá, mert ez az élet az enyém. Senki másé. A része akar lenni? Át akarja formálni? Akkor ennél jobbal kell előállnia, vagy valóban ki kell lépnie azon az ajtón, és azzal együtt az életemből is, örökre.
Az élet soha senkinek sem volt könnyű és soha nem is lesz az, hisz mindenkinek megvan írva a sorsa, hogy milyen életet is fog élni, és sajnos ezen nem lehet változtatni, nem lehet másmilyenné tenni, nem lehet érvényteleníteni. Én is elfogadtam a sorsom, hogy sokáig élek, hogy sok mindent látok, hogy az emberek életét szemmel tudom tartani és legfőképp azt fogadtam el, hogy egyedül kell maradnom, hogy soha nem fogom még egyszer azt hallani, hogy valaki kimondja azt a bizonyos szót, melyre mélyen legbelül mindenki vágyik. Egy ideig hallani is akartam, keresni valakit, akinek esténkét a karjaiban aludhatok el, aki azt súgja a fülembe, hogy nélkülem az élete semmit sem ér, hogy én vagyok az egyetlen nő, akire rá tud nézni, aki érdekli...e De ilyen soha nem lesz, megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem leszek szerelmes, nem bírnám ki, ha még egy valakit el kéne vesztenem... A lelkem így is darabokban hever a földön, mint törékeny üvegszemcsék, melyek arra várnak, hogy egy hatalmas erő még kisebb darabokra zúzzák... Nem én akartam, hogy most itt legyek , hisz szívesebben dolgoztam volna a kórházban, minthogy most itt legyek, egy drog dílerrel, akit arra kéne bírnom, hogy adja fel az eddigi életét, melyben már teljesen rutinosan mozog. Miért én kapom mindig az ilyen feladatokat? Szimpatikus, nagyon is és valamiért nem tudnám itt hagyni, valami mintha... azt akarná, hogy maradjak vele és maradjak mellette, de nem hiszem, hogy pont ez lenne a legjobb és leghelyénvalóbb dolog. Mosolyog, állandóan mosolyog, egy hamis és érzelemmentes mosoly, honnan is tudom én ezt? Nyolcszáz éve taposom eme földet, és sikerült elég jól kiismerni az emberi fajt. Az igazat megvallva, picit zavar hogy állandó jelleggel mosolyra görbülnek az ajkai és... tetszik a mosolya, de nem igazán érdekel. Majd mikor elárulom neki, hogy még bőven hozzáadhat az előbb mondotthoz még háromszáz évet nem tűnik meglepettnek, mintha már kezdene megbarátkozni a gondolattal, hogy van egy olyan világ is melyet nem ismer még annyira. Nem tudom, hogy most mi is a helyzet, ott van az az előbbi csók. , melyet nehezen tudok csak kiverni a fejemből, de talán nem is akarom, mert mikor csak arra a csókra gondolok, akkor furcsa melegség járja be a mellkasomat és úgy érzem, hogy minden rendben van velem... Majd mikor mondja, hogy hol találom a pénztárcáját, akkor elmosolyodom, szerinte nem tudnám kifizetni? Vicces... No mindegy, csak elmosolyodtam és kényelembe próbáltam magam helyezni,de... Nem megy... feltúrtam a fiókokat, mikor becsukta az ajtót és megengedte a vizet, én meg kerestem egy kesztyűt és összegyűjtöttem a szennyest, rendbe dobtam a nappalit és megengedtem a mosogató vizet, mert... nem nézhettem, hogy ilyen a lakás... majd lemegyek vásárolni is vele, mert kell valami rendes étel s, nem élhet fagyin és kekszen, bár az edények tisztítása is sokáig tartott, de... a lakás már sokkal jobban nézett ki, mint ezelőtt... majd elsétálok a fürdő ajtó mellett és egy pillanatra megpillantom Aaront, azonnal elönti arcomat a pír és behúzom az ajtót... Hát ha eddig nem vett észre, akkor most biztos... Most mit gondolhat rólam? Én nem is láttam semmit, csak véletlen volt, nem akartam semmit sem szándékosan, és talán majd meg kéne neki magyaráznom, hogy mi is a helyzet, de rettegek attól, hogy mi lesz, ha kilép azon az ajtón. A levegőben érezhető a feszkó és hamarosan robban a bomba, mely majd ellök innen... Majd mikor kilép a fürdőből, meg is érkezik az a bomba, amelyről beszéltem, hisz látszik, hogy nem tetszik neki, hogy kitakarítottam, vagyis inkább az, hogy próbálkoztam vele, de miért kell ezen kiakadni?.. Én csak segíteni akartam neki, megmutatni neki, hogy hogyan kezdjen hozzá az új élethez, melyben nem pusztán egy önpusztító fegyver, mellyel csak saját magát teszi tönkre, de... - Mit kell abba hagynom?"Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel pontosan elérni, de szerintem nem fog működni. Jobban ismerem magam, mint te engem. Nálam ez nem működik. Nem ismerlek, azt sem tudom, mi igaz abból, amit mondasz, és mi nem. Alig találkoztam magadfajtával, és mindannyian úgy titkolóztok előttem, mintha bárki is hinne nekem, ha angyalokról meg démonokról hadoválnék, de te azért betörsz hozzám, és ezt csinálod. Veszélyes, amit csinálsz." nem tudom, hogy mi olyan rossz abban, ha segíteni akarok neki, de megértem... Annyi mindent a nyakába zúdítottak, hogy nem csodálom, hogy ennyire ki van akadva. - Azt akarom, hogy ne légy önpusztító! Hogy ne tedd tönkre magad, hogy... Nem hazudok... sose hazudtam senkinek sem, csakis az igazat mondom, neked sem hazudtam...[/b] - csattanok fel hirtelen, de a könnyek már a szememet marják és égetik, tudom hogy nem ez volt minden, ennyi még nem elég.. Még nem törte össze a szívemet és a lelkemet... Körbe mutat a kitakarított házon, én büszke vagyok magamra, hogy ennyi mindent megtettem, és teljesen máshogyan nézett ki a lakás, nem egy dagonya volt, hanem egy alakuló lakáska. De neki nem ez kell, neki a szennyes, a kosz és a lejárt étel imponál, hát akkor nem tudok én mit tenni...Sóhajtva arrébb lép és körbenéz, majd csak utána szúrja a szívembe a tört... Meghallgatom a szavait, minden egyes szavát és tudom, hogy talán nem is akar megbántani, de becsukom a szemem, a könnyek egyre jobban marják a szemem. Nem nyitom ki, hagyom hogy legördüljön egy könnycsepp, veszek egy mély lélegzetet... - Sajnálom, hogy bíztam benne, hogy... változtatni akartál, sajnálom, hogy idejöttem, sajnálom, hogy felforgattam az életed, de legfőképpen azt sajnálom, hogy megismertél...- nem tehetek róla, hogy ezeket mondom és komolyan sajnálok mindent, amit kimondok. Nem tudom, hogy még mit tudnék neki mondani, sóhajtok egyet és könnyeim gyorsabban szökkennek elő, pár másodpercig csendben vagyok és nem szólok semmit sem, majd elállnak a könnyeim és körbenézek. Az arcom élei megfeszülnek, megroppantom az állkapcsom, teszek pár lépést hátra és a szemeibe nézek... Milyen szer kell nekem? - Tudod milyen szer kell nekem? Ami elfelejteti velem, hogy a szüleimet a szemem láttára öljék meg, hogy ne arra aludjak el minden este, hogy látom, ahogyan anyám szívén áthasít egy nyíl.. Ahogy látom apám testét puffanni a földön benne három hatalmas baltával... Ami elfelejteti az előbbi csókot... - veszek egy mély levegőt és most olyan dolgokat osztottam meg vele, melyeket talán nem kellett volna, mert... nem akartam, hogy megtudja, hogy elvesztettem már mindent az életemben, ami valaha is jelentett valamit. Minden este rémiszt a kép, hogy látom a sérült anyámat felém közeledni, ahogy lassan közeledik, majd az egyik íjászt szabadjára engedi a nyilat és elkezd sebesen közelíteni felé, majd áthasít a mellkasán és lyukat hagy maga után... nem sokkal később meg apu teste is élettelenül puffant a földön... és... és... ott van az e buta csók is, melyet egyszerűen nem tudok elfelejteni... hiába is szeretnék, nem megy. Olyan jó volt, mikor ajkai az enyémet érintették, akkor különös melegség járta be a mellkasomat és tudom, hogy véletlen volt az egész, de... nekem akkor is jelentett valamit, amit egyelőre nem értek... tettem még pár lépést és könnyeimet nem töröltem le, hagytam, hogy gyöngyözzenek az arcomon, akár a hajnali harmat a fűszálakon pirkadatkor. - Szeretnéd, hogy... elmenjek és egyedül hagyjalak? - teszem fel neki a kérdést és lehet, hogy nem kéne... Tudom a válaszát, és talán már mos is indulhatnék... most is itt hagyhatnám. De nem megy... hiába bántott meg, hiába törte össze a szívem, ami így is törött, nem tudom itt hagyni, hisz már rég menekülnöm kellett volna.
Igen, zavar, ha beleszólnak az én dolgomba. Zavar, ha meg akarják mondani nekem, mit csináljak, ahogy szerintem mindenkit. Akkor pedig különösen zavar, ha nem hajlandóak kielégítő okokkal, indokokkal és magyarázatokkal győzködni, hanem csak mondják a magukét, és elvárják a bizalmat. Feldughatják maguknak a bizalmat és a hitet. Már rég megtanultam, hogy ha túl akarod élni, akkor nem másokba kell fektetned a bizalmat, hanem csakis magadba. Aztán meg csodálkoznak, ha kiröhögöm őket, vagy egyszerűen nem figyelek oda. Rosszabb esetben pedig beverem a képüket, vagy másképp adok leckét, hogyan is ne közelítsék meg a témát, ha rólam van szó, de persze ezek a módszerek most nem jöhetnek szóba. Laylah nem az a típus, akit az ember bármikor is felképelne. Még belegondolni is gyommorforgató, nem azért, mert kedves, mert nő, vagy mert nem ember. Egyszerűen csak nem olyan, akit az ember bántani akarna, legalábbis fizikailag. Mert más módjai is vannak, hogy bántsunk valakit. Én már csak tudom. És bár szeretnék megbízni benne, meg nem is, nehéz bármelyik út mellett dönteni vele kapcsolatban, ezért nem is sietek vele. Sodródom az árral, amíg majd fogózkodót nem találok. Ez van, jobb ötletem nincs. Nézem, ahogy beszél és győzködni próbál, de minél keményebben igyekszik, én érzem, ahogy legbelül elkezd emészteni valami. Fogalma sincs, róla, miket beszél, hogy mire kér, és én mégis csak mosolygok. Végig őt nézem, fixrozom, szinte már bámulom. Bármit is mond, bármivel próbálja elérni, hogy varázsütésre engedelmes fiú legyek, aki mostantól adakozik a templomban, és sovány kóbor kutyákat etet majd a saját ebédjéből, nagyon el van tévedve. Nem tagadom, hogy jól esik a közelsége, csak azt nem tudom, miért. Minden szó, amit kiejt, mintha egy elérhetetlen, másik világból való mese lenne, és köze sem lenne ahhoz, amiben én élek. Nem is ötszáz, hanem nyolcszáz éves? Hát oké. Háromszáz év ide vagy oda, mit számít? Az semmi. Végül is az az én eddig leélt életemnek a tízszerese. Kíváncsi lennék, hogy ő mit érezne, ha egy hatezer éves lény állna elé, és próbálná rávenni, hogy mostantól teljesen változzon meg, és akkor ő is lehet olyan öreg, és lehetnek olyan különleges képességei. Vajon Laylah mit tenne? Vagy bármelyik másik, amelyik azzal győzköd, hogy növesszek szárnyakat, és utána majd eligazítanak? Mit gondolnak ezek? Hogy az életem egy játék, és én hajlandó vagyok feltenni egy orosz rulettnél is szörnyűbb szerencsejáték keretein belül? De már jól megtanultam, mit kell tenni az ilyen helyzetekben. Tudom, hogyan hitessem el másokkal, hogy nyeregben vannak. Erről szól az életem. Végül is ez is csak egy üzlet. Nem drogokkal, nem fegyverekkel, nem gyógyszerekkel vagy emberekkel, hanem a saját életemmel, csak el kell döntenem, hogy amit kapok, megéri-e azért, amit feláldozok az új életért, de ez nem olyan könnyű. Laylah jelenléte is csak összezavar. Tudom, hogy ideje figyelt, és már azt is tudom, hogy ezért, hogy figyeljen engem, de azt is tudom, hogy olyannyira más mindentől, amit valaha ismertem, hogy azt el sem tudnám neki magyarázni. Hiszen még magamnak sem tudom. Az egész helyzet, az egész életem el van cseszve, ennyi. Jobb is, ha elpucolok zuhanyozni. Végigsimítok a rövid hajamon, mély levegőt veszek, de mielőtt beléphetnék a fürdőbe, megfordulok, hogy eligazítsam. Utána viszont az aggódó tekintetébe ütközöm, és a ténybe, amit amúgy is sejtettem. Nyolcszáz éves angyal. Még ha nem is lennék egy ártalmas féreg, akkor sem lehetne hozzám semmi köze. A nagyanyám nagyanyjának a nagyanyja lehetne. Vagy annak a nagyanyja. És bár én abszolút nem érzem azt, hogy öreg (és ezzel is csak a bizalmatlanságom fokozódik), ő nyilvánvalóan rég eldöntötte, hogy hogyan viszonyul hozzám. Megszelidít és kész. Meggyőz, hogy a helyes út a tiszta út. Jesszusom, hiszen angyal, az istenit. Tehetne másként?! Csak bólintok, továbbra is finoman mosolyogva, de egyáltalán nem vagyok boldog. Nem is igazán emlékszem, milyen az, csak olyankor, ha be vagyok tépve. De lassan már akkor sem. A fürdőszobában a forró víz segítségében bízom, hogy majd lemossa rólam ezeket a gondolatokat, és segít kitalálni, vajon mit is kéne most csinálnom. Az igazat megvallva nem akarom Laylaht itt látni. Minden másodperccel erősebb bennem az ellenállás érzése. Annyival jobb, annyival tisztább mint én, nem vagyok hülye... Ráadásul angyal. A vízsugár alatt halkan felröhögök. Talán nem is igaz ez az egész, és mindjárt felébredek. De nem. Múlnak a percek, ömlik rám a víz, én pedig még mindig ott vagyok, ahol vagyok, ébren. Mi a francot csináljak? Még pár percbe telik, mire előállok egy hevenyészett tervvel. Ha ember lenne, egy egyszerű fiatal nő, talán megismertetném a reggeli szex csodájával. Csak épp az olyan nők, akik erre vevők lennének, nem kopognak be hozzám ilyenkor, vagy ha mégis, akkor nem várják meg, amíg én kezdek bele a játékba, hanem rögtön a lényegre térnek. Laylah számára a lényeg viszont látszólag az, hogy megértesse velem, hogy a drog rossz. Mintha nem tudnám. Eltekerem a hideg vizes csapot, és hagyom, hogy a víz vörösre fesse a bőröm, és szinte felhólyagosodjon. Mikor már nem bírom tovább, elzárom. Nem vagyok mazochista, de ha nincs kéznél más, akkor a fájdalom ugyanolyan jól tud jönni, mint pár feles, vagy egy kis cucc, csak hogy elfelejtsük az aktuális szart, amiben épp tapicskolunk. Jól van. Hát lesz, ami lesz. Kiszállok a víz, alól, csöpögve, mélyeket lélegzem, hogy semmiképp se veszítsem el a fejem. Végül is a forró víz segített valamennyire. Miközben elzárom a csapokat, a szemem sarkából mozgást érzékelek, és azonnal arra fordítom a fejem. Már csak annyit látok, hogy rám csukja az ajtót. Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. Még a végén kiderül, hogy direkt csinálja az egészet. Éppen csak sikerül elkerülnöm a pillanatot, hogy láthassam az arcán a pucérságomra való reakciót, ami nagy kár, de el tudom képzelni, mennyire zavarban lehet. Sietősen befejezem a reggeli rituálét, hogy szégyenérzet nélkül léphessek ki hozzá. A makulátlan angyalkához. Igazam volt. Látszik rajta, hogy zavarban van, de alig hiszem el, hogy ezt nem direkt csinálja. Állítja, hogy képes megölni egy érintésével, erre itt toporog. És... kitakarított? Ezen talán ki kellene akadnom. Kicsit ki is akadok. Sőt. Nem is gondolkozom, hagyom, hogy a kialvatlan, másnapos, és mindenféle szaron rágódó agyam csak úgy felrobbanjon. És nem azért, mert felbosszantott a segítsége, épp ellenkezőleg. Még soha senki nem tett ilyesmit. Soha senki nem akart ilyen makacsul jót nekem, de jól megvoltam nélküle eddig is. - Na jó, ezt abba kell hagynod - lépek oda Laylah-hoz, teljesen komolyan. A szemébe nézek, és nem is eresztem a pillantását. - Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel pontosan elérni, de szerintem nem fog működni. Jobban ismerem magam, mint te engem. Nálam ez nem működik. Nem ismerlek, azt sem tudom, mi igaz abból, amit mondasz, és mi nem. Alig találkoztam magadfajtával, és mindannyian úgy titkolóztok előttem, mintha bárki is hinne nekem, ha angyalokról meg démonokról hadoválnék, de te azért betörsz hozzám, és ezt csinálod. Veszélyes, amit csinálsz. Körbemutatok egy széles mozdulattal, amiben benne van ő is, meg én is. Rám veti magát, aztán nézelődik, mikor a fürdőben ácsorgok? Nem zavarna a dolog, egyáltalán nem, ha bevallaná, hogy ez az egész valami idióta tréfa, és igazából ugyanolyan, mint a többi. Szeretne kicsit szórakozni a helyi kiskirállyal, és kész. De aztán megcsóválom a fejem. Sóhajtok és arrébb lépek, mert igazából, azt hiszem, zavarna. Senki sem szeret csalódni, de még rosszabb, ha beleesel a naivitás hibájába. Körbenézek, és csak utána fordulok oda hozzá. Az arcomon már nyoma sincs a mosolynak. - Akarsz tőlem valamit, azon kívül, hogy varázsütésre leálljak a drogokról? Esetleg szeretnél végignyargalni egy szivárványon az unikornisom hátán? Van olyan cuccom, ami segít, ha gondolod. Ezt a kérdést már azon a szarkazmustól csepegő, kemény hangon teszem fel, amit a kétes megbízhatóságú "ügyfelekkel" szemben szoktam alkalmazni, olyan hangon, ami nem várja a választ, hanem követeli. Laylah talán jobb, mint én, talán kedvesebb, tisztább. Talán angyal, aki már nyolcszáz éves. Talán tényleg törődni akar velem, megváltoztatni az életemet és segíteni. Talán érdekli a sorsom. Talán igazat mond. Talán nem. Vagy talán csak élete röpke nyolcszáz éve alatt még nem akadt össze hozzám hasonlóval. Eddig tartott a szerencséje.
nem tudom, hogy miért pont engem kellett hozzá kiküldeni és az igazat megvallva, nem is tudom, hogy jó ötlet-e, hisz... látszik, hogy semmit sem változott a múltkori látogatás óta, egy picit sem és ha jól sejtem, akkor nem is fog változni, lehet hogy már késő mindenhez és nincs remény, de egy angyal nem gondolkodhat így, megjár mindenkinek a több esély is, hisz mindenki tud változni, csak akarnia kell, hogy jobb ember lehessen, szóval nem lehetel itélkező és lenéző, de a megjelenés és az üdvözlés után nem számítok már semmi jóra, inkább hagyom, hogy csak sodorjon az ár, hisz... A stílus, ahogy ajtót nyitott és a beszéd stílusa már javában sokat elárul, hogy vajon milyen ember is lehet valójában Aaron. Talán itt lenne a ideje, hogy kicsit távolság tartóbb és keményebb legyek, mint eddig voltam, de nem tudom megtenni, valahol sajnálom, hogy eddig kellett lesüllyednie a ranglétrán, hogy megmenthesse a testvérét. Nem tudom, hogy én is képes lennék e idáig elmenni Caryeth miatt, de válasz az az, hogy tuti, mert hiába nem vér szerinti testvérem, én akkor is úgy szeretem, mintha tényleg az lenne. Vajon én az ő helyében mit tennék? Nem is tudom, de biztos hogy változtatni szeretnék az életemen, mert amiben most van az... Csak körbe kell nézni, hogy mennyire elhanyagolta saját magát és nem épp a legjobb dolog, hisz magával kéne leginkább foglalkoznia, nem pedig drogosokkal, akik nem tudják, hogy hol kell leállni és túladagolják magukat, de nem tudom lehinni, hogy mi is az ok, amiért NEM változtat semmin sem. Soha nem kap még egy ilyen lehetőség az élettől... [b][color=#FFFFFF]- Arron én nem értelek téged... Miért milyen vagyok én,[/color]-[/b] azonban szavai csengenek a fülemben, hisz nem tudom, hogy mire is gondolhat valójában "[b][size=16][i]A más nem jó vagy rossz. Csak más. Még nem találkoztam soha olyannal, mint te. Úgy értem, olyan személyiséggel" Nem is tudom, hogy most mivan és nagyon is zavar, hogy nem tudom, mert most ezt vagy jót vagy rosszat jelent és még mindig nem tudom eldönteni, ez olyan rossz,,, majd szavai meglepnek.[/i][/size][/b][b][color=#FFFFFF] -Te kedvesnek tartasz? És miért ne találkoznál sok ilyen emberrel, szerintem csak nem nyitsz feléjük...[/color] -[/b] még hogy én kedves? Miért lennék az, Én mindenkivel ilyen vagyok, mert ilyennek kell lenni, nem kényszerből, inkább azért, mert ilyen akarok lenni. szeretek beszélgetni, ismerkedni, kedves lenni és segíteni másokon, hisz ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt és nem próbálnám arra sarkalni, hogy kezdjen magával valamit, mert a mostani helyzet a nem jó, változtatnia kell... De szavai meglepnek és a mosoly is eltűnik az arcomról hirtelen.. [b][color=#FFFFFF]- Nem szeretném, hogy így élj... Önpusztító üzemmódban vagy.. engedd, hogy segíthessek, hogy megmutassam a másik élet is jó...[/color] -[/b] ez lenne számára a normális élet, ez hogy itt a mocsokban úszik és drogot árul... Ez nem normális, nem engedhetem, hogy így éljen tovább, de nem gondolkodhatok ezen, nem mondhatom neki, hogy ami neki jó, az egy undorító világ, amellyel nem csak másoknak árt, hanem saját magának is. nem szerettem sose, ha valaki magát pusztítja... Úgy érzem, hogy feladatom, jobban mondva kötelességem, hogy megmentsek másokat és segítsek másokon, persze ezt gyakran visszautasítják, de remélem ő más lesz. Nem értem, hogy mi a jó abban, hogy drogot árul, hogy eladja a szereket és porokat, vagy mit tudom én miket és pénzt kap... ha a tesója miatt csinálta, akkor már leállhatót volna vele, de nem ezt tette, folytatta az üzleteit és nem szállt ki, Vajon képes lesz valaha ezen változtatni? vajon ki tud majd időben szállni, képes lesz feladni az emberi életét? [b][color=#FFFFFF]- Jaj a férfiak mind ilyenek... Azt hiszik, hogy kötelességük megvédeni egy nőt, de nem értem miért... És golyóálló? Szerinted az vagyok? -[/color][/b] még hogy golyóálló lennék? Nem, az azért nem vagyok,bár elég vicces, hogy ezt hiszi rólam, én nem vagyok golyóálló, én csak egy egyszerű angyal vagyok, aki már nyolcszáz évet élt, és sok mindent megtapasztalt, miközben elvesztett mindent. Nem volt könnyű életem, de kinek volt az? Sokan vagyunk, akiknek egyszer megvolt mindenük, de mára semmijük sem maradt, hisz ezzel jár a hosszú élet, amelybe becsúszhat egy háború, az a nagy csata vett el tőle mindent és... nem haragudhatok Cary-ra, hisz ő nem olyan, mint az apja, ő más... Aztán jött az a rész, ahol Laylah bemutatta, hogy mit nem szabad csinálni...Gyors rendeltem pizzát és utána Aaron ajkaiba estem, és annyira zavarban voltam, sose történt még velem ilyen, és soha más ajkát nem éreztem a szerelmemén kívül, de ő már rég meghalt... De én nem nyitottam senki felé, bár különös melegség terjedt a mellkasomban, de nem érdekelt, elfojtottam és helyette ideges lettem és fel-alá járkáltam, zavarban voltam, de Aaron megint meglepett, hisz odajött hozzám.Majd azért még megkérdezem, hogy tuti jól van-e, de a becenév, ami elhagyja a számat meglep... ilyeneket nem szabadna kimondanom és hiába szépek azok a szemek, nem érdekelhetnek és nem is érdekelnek... Majd szerencsére azt mondja, hogy jól van, mire én megnyugszom és mosolygok. [b][color=#FFFFFF]- Sóval elfelejtették elmondani, hogy egy nyolcszáz éves angyallal találod szemben magad, aki képes egy érintéssel úgy megmérgezni, hogy soha senki sem tudja meg, hogy mi is volt a bajod... Hidd el, erős vagyok.[/color][/b][b][color=#FFFFFF] -[/color][/b]ajjaj... most elmondtam neki, hogy pontosan hány éves vagyok, azt pedig nem szerettem volna, már nem is tudom, hogy mit gondol rólam és kezdek is félni... Testem képes lenne azonnal átváltozni, de sikerül csak annyira lekorlátozni, hogy hajam az arany csillogását kölcsönzi pár másodpercig, majd veszek egy mély levegőt. MAjd meglep mikor engem néz, és másra nem is figyel, már megszoktam... természetesen nem jövök tőle zavarban és nem fogom abbahagyni az újabb oktatást, mert nem tehetem! Nem mehet így tovább, hanem tennie kell érte már valamit...[b][color=#FFFFFF]- Akkor tégy is úgy, mint aki megértette, nincs több DROG! -[/color][/b] a hangom egy pillanatra megkeményül, és nem tűrök el semmilyen ellenkezést, most nem! Muszáj valamit felmutatnia, bár az előlegemre mintha meglepődött volna picit és nincs egyedül... nem értem mi van velem, de biztos hogy túl anyáskodó vagyok mostanában. ahogy közelebb lép, csak szemeibe tudok nézni és elveszek bennük egy pillanatra, de hamar visszatérek a valóságba. [b][color=#eeeeee]- Legközelebb semmit sem kapsz Aaron! -[/color] [/b]mondom neki és felhúzom az orromat, örüljön, hogy még egy puszit is kapott, és nem értem, hogy miért is, de most kicsit zavarni, hogy ilyen közel van, mert remélem nem fog megcsókolni, nem szabad, az előbbi csak hülyéskedés volt és véletlen, nem pedig szánt szándékkal akart. [b][color=#eeeeee]- Aaron... ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot sem érdemli! -[/color][/b] felelem neki, majd kiöltöm a nyelvem és teszek egy lépést hátra, nem maradhat hozzám ennyire közel, nem helyes és nem tehetem, mert... nem és kész! Mi csak két ember vagyunk, akik jól elszórakoznak, de félek, hogy közölni kéne vele, hogy.. nem is tudom, hogy mi sose lehetünk együtt, mert nem szabad, vagyis nekem nem szabad! senkit sem szabad megkedvelnem túlságosan... Majd elindul a fürdő felé, és mikor félúton visszafordul, akkor teszek egy lépést felé... És közölnöm kell vele... - Aaron... ugye tudod, hogy a randi nem történhet? Több csók sem lehet... csak vicceltem... - el hiszem, amit mondok, de belül nagyon rossz... mintha fájna kimondani minden egyes szót, de nem tehetek róla... Muszáj elmondanom neki, hogy nem lehetne köztünk semmi sem, és nem is értem, hogy gondolhatok ilyenekre és miért képzelem azt, hogy egyszer egy olyan férfi, mint Aaron szoba állna velem, mint egy nővel, majd elfordulok oldalra, mert egy könnycsepp legördül az arcomon... megígértem magamnak hogy senkit sem kedvelhetek meg, mert nem bírnék még egy embert elveszíteni. Majd mikor mondja, hogy hl találom a pénztárcáját, akkor elmosolyodom, szerinte nem tudnám kifizetni? Vicces... No mindegy, csak elmosolyodtam és kényelembe próbáltam magam helyezni,de... Nem megy... feltúrtam a fiókokat, mikor becsukta az ajtót és megengedte a vizet, én meg kerestem egy kesztyűt és összegyűjtöttem a szennyest, rendbe dobtam a nappalit és megengedtem a mosogató vizet, mert... nem nézhettem, hogy ilyen a lakás... majd lemegyek vásárolni is vele, mert kell valami rendes étel s, nem élhet fagyin és kekszen, bár az edények tisztítása is sokáig tartott, de... a lakás már sokkal jobban nézett ki, mint ezelőtt... majd elsétálok a fürdő ajtó mellett és egy pillanatra megpillantom Aaront, azonnal elönti arcomat a pír és behúzom az ajtót... Hát ha eddig nem vett észre, akkor most biztos...
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Aaron lakása Hétf. 31 Aug. 2015 - 15:57
Laylah & Ron
Shock caused by a blonde; round one.
Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudnak belenyugodni abba, ha valamit nem tudnak. Találkoztam már ilyennel, nem is egyszer, és legtöbbször érthető módon irritálónak tartom. De Laylah egészen más. Minden tekintetben, minden oldalról megközelítve, minden szemszögből megvizsgálva más. Más, mint személyiség, mint nő, mint élőlény, mint jelenség. Mintha a piszkos szürke életembe egy csepp ragyogó arany hullott volna. Tessék, még nem létező költői vénám is előkerül, csak azért, mert itt van. Ugyanakkor éppen a különbségek miatt kezdem érezni azt az ösztönös bezáródást és ellenállást is, ami az évek során párszor már megmentett a sittől, kínos szituációktól, felesleges időpocsékolásról, de még a kinyuvasztástól is. Egy magamfajta nem tárulkozhat csak úgy ki, mert azzal vége. És biztos vagyok benne, hogy bár Laylah és a többi... lény is sokat tud a múltamról és jelenemről, azt nem fogják tudni, mit gondolok és mit érzek. Nem fognak megismerni, ha én nem hagyom. Márpedig az, hogy mennyit mutatok meg magamból, és abból mennyi igaz, csak rajtam múlik, bármilyen szörnyen hangzik is. Túlélni az én világomban nem kizárólag szerencse és hatalom kérdése. Kell hozzá egy adag leleményesség is, és jó érzék ahhoz, mikor mit kell mondani. Persze nekem sem sikerül mindig, de azért az, hogy ott tartok, ahol tartok, jól mutatja, hogy még messze járok az agyhalott stádiumtól, még ha zseninek nem is lehet nevezni. Épp ezek miatt döntök úgy, hogy Laylah-val sem leszek feltétlenül őszinte. Nem, mintha nem érdemelné meg... Hanem mert így biztonságosabb. Egyelőre. Feltételezem, hogy nem lát a fejembe, tehát szinte bármit mondhatnék neki. Vagy elhiszi, vagy nem. De mivel a faggatózó, érdeklődő fajta, ezért valószínű, hogy ha nem kielégítő számára a válaszom, akkor tovább fog kérdezni, amíg ki nem sajtolja belőlem azt, ami már megfelel neki. Ügyesnek kell lennem, még ha nem is fűlik a fogam a játszadozáshoz. A kedvessége és a barátságos viselkedés, bármilyen természetesnek tűnik is, ugyanúgy lehet jól felépített álca, mint valóság. Ha igaz, amit mond, és tényleg öt évszázada él, akkor volt ideje kidolgozni pár alteregót. Lehet, hogy én csak megkaptam az édes szőkét, de ha innen lelép, akkor előbújik belőle a kegyetlen domina, mert másoknál azt kell bevetnie. Mit tudom én. Úgyhogy maradok annál, amilyen eddig is voltam, mert úgy tűnik, az beválik. - A más nem jó vagy rossz. Csak más. Még nem találkoztam soha olyannal, mint te. Úgy értem, olyan személyiséggel - teszem hozzá gyorsan, nehogy esetleg megsértsem, és még negatív diszkriminációnak írja fel, amiért megjegyeztem, hogy nem jobb egy embernél. - Gondolhatod, hogy nem sok kedves emberrel találkozom a mindennapjaim során. Szóval ezért mondom, hogy más. És ezzel remélem, hogy a témát lezártuk. Még mindig nem tudom, hogy kellene pontosan kezelnem az egész "nem vagyok ember, de ha akarsz, neked se kell, csak dobd el a múltad a francba" dologgal, és ezt a másság témát boncolgatni... Nem érződik biztonságosnak. Habár az sem, amivel folytatja. Meglep vele, de próbálom nem kimutatni. Egyszerűen túllépek rajta. - Nekem ez a normális élet. És nem is mondhatnék ennél igazabb dolgot. Nem hiába esik nehezemre az egész helyzetet elfogadni, amibe most kerültem. A bűnözővé válás sem volt könnyű, de már itt vagyok, és belegondolva, hogy mi mindent értem el, nem is változtatnék semmin, erre jönnek ezzel az egész halhatatlan-mítikus-csodalénnyé-változtatunk reklámmal, és olyasmit kérnek, amit egy embertől sem lenne szabad: hogy megtagadja azt, amivé vált. Én vállaltam ezt, és bármit hisz is Laylah, ez már nem csak az öcsémről szól. Régebben nem voltam senki, most viszont, kis túlzással, élet és halál ura lehetek a környéken, ismerik a nevem, nem szűkölködöm semmiben. Kivéve a biztonságban és a nyugalomban, de a mai egyszerű halandónak nem kell drogügyletekbe keverednie, hogy bizonytalanná válljon az élete. Mindez azonban most nem számít, nem hagyom, hogy a gondolataim kiüljenek az arcomra, vagy nyomot hagyjanak a hangulaton, és továbbra is kedvtelve mosolygok. - Mégsem hagyhattam, hogy lelőjenek. Akkor még nem tudtam, hogy golyóálló vagy. Igazából most sem tudom, szokás szerint sötétben tapogatózom, de van egy olyan érzésem, hogy az alkoholtól bűzlő banda járna rosszabbul, ha egy sötét sikátorban összekeverednének a rosszkedvű Laylahval. Habár... Látva, hogy mennyire kikészült az egész zuhanásos akcióval kapcsolatban, nehéz elképzelnem, ahogy őrjöng és pusztít. Szinte reszket szegény, és bármilyen elszántan próbálok is megmaradni a falaim mögött, elrejtve azt, aki vagyok, nem tudom megállni, hogy ne nyugtassam meg. Ritka dolog, hogy egy nőt kelljen lecsitítanom, általában épp az ellenkezője szokott lenni a cél. Ezért most nem is heccelem annyira, és nem közlöm vele, hogy már hányszor jutott eszembe, hogy odamenjek hozzá, de ezt azért sem mondom neki, mert akkor azt is be kéne vallanom, hogy gőzöm sincs, hogy kellene bánni egy olyan nővel, mint ő. Én a rámenős, öntudatos, magabiztos nőkhöz szoktam, akik ha illegetik is magukat, azzal is csak azt ordítják felém, hogy kellek nekik, és ideje lenne tennem valamit, hogy végre megkaparinthassanak. Én meg vagyok olyan sekélyes, hogy legtöbbször ha nem is azonnal, de hamar ugrok a felhívásra, mivel párkapcsolat szóba sem jöhet, bizonyos igényeim viszont azért vannak. Laylahról egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy bemegy egy szórakozóhelyre, és kiveti a hálóját, aztán éjszaka élvezi a learatott babérokat, reggel pedig már ott sincs, hogy este új áldozatokat találjon magának. Aztán persze az is lehet, hogy rohadt nagyot tévedek, de ahogy itt mászkál, valahogy nehéz magam elé képzelnem a jelenetet, ahogy csábosan illegeti magát egy rakás kanos pasas gyűrűjében. Ez pedig valamiért tetszik is, és nem is. Laylah túl törékeny, túl érzékeny ahhoz képest, amihez szoktam. És túl figyelmes, túl jó is. Pizzát rendel, mert nincs mit enni... Megőrülök. Alig tudom lepergetni magamról a viselkedésének a hatását. Egyetlen apró becenévvel sikerült megint eszembe juttatnie, mennyire mások vagyunk mi ketten. Hogy ő mennyivel tisztább nálam. Szépszemű... Hogy jut ilyen eszébe? Teljesen automatikusan áramlik át rajtam egy olyan érzés, ami már ezer éve nem: egy kedves megjegyzést követő zavar, de szerencsére gyorsan úrrá leszek rajta, és továbbra is rendíthetetlenül mosolygok, meg sem rezzenek. - Egész biztos. Hozzátennék én is valamit, de sehogy sem hangzana jól. Az én számból az édesem, drágaságom, szépségem mind csak a kurváknak szólt eddig, vagy az olyan cafkáknak, akik sehogy sem értettek a szóból, és kénytelen voltam lekezelően bánni velük, ha le akartam őket koptatni. Laylah megérdemelne ennél jobbat, de valahogy nem hangzana jól tőlem. Talán elkoptattam ezeket. Túl sokszor mondtam rossz embernek, és így talán már sosem mondhatom úgy ki, hogy ne érződjön mocskosnak. Bassza meg. Ez a gondolat felbosszant, de szembe találom magam a szikrázó pillantással, és máris jókedvem lesz. - Hm, nem, valahogy ezt is elfelejtették közölni velem. Tehát veszélyesebb vagy, mint én? Nehezen hiszem el - lépek hozzá közelebb, ellökve magam a hűtőtől. Talán nem kéne. Egyszerűen vonz magához, és hiába a számtalan ok és indok - amiket ráadásul én magam fogalmaztam meg -, nem tudom megállni, hogy ne legyek közelebb hozzá, ő azonban megelőz. Sajnos megint a változásról beszél, de én töretlenül elengedem a fülem mellett, és csak őt nézem, a szemeit, az arcát, a vonásait. Egy pillanatra sem hagyom, hogy azt higgye, nem csak rá figyelek. Ha zavarba hozom, akkor talán abbahagyja az alkudozást. - Megértettem - bólintok, majd hirtelen odalép, és villámgyors puszit nyom az arcomra. Puszi? Még a szót sem mondtam ki évek óta, és valószínűleg nem is tudnám felidézni, hogy mikor kaptam utoljára, de hamar összeszedem magam a döbbenetből, a meglepettség nyomán pedig csak a vágy marad, hogy itt és most adjak neki leckét a normális csók tananyagából. - Ezt nevezed te előlegnek? - nézek rá felvont szemöldökkel, becsmérlő hangon, de nem hagyom, hogy elszökkenjen, követem a halvány illatát, és egészen közel állok meg hozzá. - Kereskedő vagyok, és közlöm veled, hogy az előlegnek biztosítékul kellene szolgálnia, hogy lesz ennél több is. Engem nem győztél meg. De visszatart a tény, hogy a kéróm le van lakva, a ruháim gyűröttek, és még csak nem is biztos, hogy tiszták, nem beszélve rólam. Se pia, se cucc nincs itthon, ami oldhatná a feszültséget, ja, és persze ő amúgy sem élne velük. Úgyhogy mielőtt merészen odahajolnék, és baromságot csinálnék, inkább erőt veszek magamon, elsétálok mellette, és a fürdő felé indulok, mielőtt bármi is történhetne, de félúton még megfordulok. - Mindjárt jövök, muszáj lezuhanyoznom. Addig... helyezd magad kényelembe. Az alsógatyám meg a zoknik mellett. De majd biztos feltalálja magát, eddig sem okozott neki gondot. - Ha megjönne a pizza, akkor ott a pénztárca a pulton. Vagy az asztalon. Vagy... Valahol van. Ez kissé furán jött ki, de a frusztráltságom nem engedi, hogy tovább időzzek itt, minél gyorsabban le akarok zuhanyozni. Nem tudom ugyanis kiverni a fejemből, hogy ha lett volna nálam tictac, simán kiokítottam volna arról, hogyan is kell csókok terén előleget adni.
Laylah
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ► Svante
☮ Kor : 826
☮ Hozzászólások száma : 27
☮ Tartózkodási hely : ► Everywhere
Tárgy: Re: Aaron lakása Csüt. 27 Aug. 2015 - 13:32
Laylah & Aaron
Még soha sem küldtek ki így senkihez és félő, hogy felruháznak azzal a megtisztelő feladattal, hogy én legyek az őrangyala, ha lehetséges... Remélem nem fog senkinek a fejébe megfordulni, és nem azért mert ne lenne szimpatikus, vagy ne védeném meg bárkitől, pusztán nem szeretnék még kevesebb időt fordítani magamra. Így is zajlanak a tárgyalások, megbeszélések, gyűlések és ott van még az emberi életem is. Van egy kisebb lakásom nekem is, amit már ideje lenne rendesen kitakarítani és nem akarok takarító nőt hívni, mert a takarítás kikapcsol, kicsit el tudok bújni a gondjaim és teendők elől... Akkor csak én vagyok, meg az állandó ellenfél, a kosz. Félek, hogy a házam hasonló állapotban lehet, mint ez a lakás... Majd be kell biggyesztenem a takarítást a táblázatba, ideje lenne keresni valami jó időpontot. De most nem ezért vagyok itt, hogy ezen gondolkodjak, hanem hogy eme fiatalemberrel foglalkozzak, aki meglehetősen rossz életmódot és hiába figyelmeztettem többször is, valamiért nem akar rám hallgatni, csak folytatja amit eddig is... Nem tudom, hogy hogyan lehet így élni, állandó koszban és változatosan tiszta és beállt állapotok között. Csak reménykedni tudok benne, hogy jó hatással leszek rá és nem fog ilyen maradni.. Jajj Aaron Waters, miért kellett neked ezt választanod? Miért nem találtál más utat arra, hogy megmentsd az öcsédet? Nem tudom, hogy miért de ilyenkor mindig kicsit hibásnak érzem magam, hogy nem tudtam neki segíteni, de hogyan ha akkor még nem is ismertem? Azt se tudtam, hogy van ilyen nevű ember... Természetesen nem hagyott nyugodni az a fél mondata, amit nem fejezett be, tudni akartam, hogy én olyan, mi vagyok... Azonban nem is tudom, hogy miért is érdekel a véleménye, csak tudni szeretném pusztán kíváncsiságból. Nem tudom, hogy mennyire örülne annak, ha én is mondtam volna valamilyen befejezetlen mondatot, minden bizonnyal ő is nagyon kíváncsi lenne és tudni akarná, hogy mit mondtam volna a mondat végére. - És jó vagy rossz értelemben más? - a válasza nem mondott sokat, csak annyit mondott, hogy más vagyok és nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben, vagy zakkant dinkának tart, vagy ki tudja, mit gondol valójában. Jajj, érdekel és nem kaptam kielégítő választ, addig fogom nyaggatni, míg majd megelégszem azzal, amit hallok... vagyis a kimondott szavak minőségével kell megelégednem, nem azzal amit mond... Nem tudom magyarázni, szóval nem mindegy, hogy azt mondja más, hanem mondjuk kifejti szépen... Azt mond amit csak akar, csak mondja ki őszintén és ne vonja meg a vállát... Nem szeretem, ha ezt csinálják. Mondja ki, ha nem is tudom, ha ronda vagyok vagy unszimpatikus... Bár ha az vagyok, akkor miért mosolyog, mintha muszáj lenne, talán fél tőlem? LAYLAH nyugi, pihizz, relax, nincs semmi baj! Számomra ez az egész még mindig kicsit fura, és nem tudom hova tenni, hogy itt vagyok, mondhatni az oroszlánbarlangba, még ha számomra ez az oroszlán ártatlan is, de akkor is fura. Nem tudom, hogy miért pont engem küldtek ide és azt sem tudom, hogy miért... nem tudom, szokatlan és a bennem kavargó érzést nem tudnám megfogalmazni, olyan rejtelmes, kellemes, de mégis rémisztő, de hogy mitől van azt nem tudom.Inkább nem is foglalkozom vele és beszélgetek vele, ha annak nevezhető, amilyen szóváltás köztünk folyik. Majd feltettem neki egy kérdést, de nem nézek rá, hisz öltözik és ilyenkor nem illik nézni valakit, engem így tanítottak és az évek alatt megmaradt ez bennem. - Van egy szuperképességed... képes voltál feladni a normális életedet, hogy megments a szeretteted... Bocsánat... ezt nem kellett volna. - mondom, és remélem nem veszi sértésnek, de számomra ennél nagyobb képesség nincs, képes feladni a normális életet, hogy mentse az öccsét, ő a sötétben sétált, hogy az öccse a fényben tudjon úszni, ehhez több erő kell, minthogy valaki csak segítsen másoknak, mint egy orvos... Majd elszégyellem magam, hogy ilyet mondtam és őszintén bocsánatot kértem, nem akarom megbántani és ő is érezheti, hogy nincs ilyen szándékom. Majd mikor... nem is tudom, talán aggódik értem, hogy mi lenne velem, ha este sétálnék ilyen környéken... Majd felhúzom a szemöldököm. - Nem szokásom este ilyen környéken sétálgatni,de nem kell félteni engem sem... Azonban biztos vagyok benne, hogy segítenél, mint múltkor a lövöldözésnél... - furcsa, hogy aggódik értem, értem nem szoktak aggódni, hisz mindenki tudja, hogy megtudom magam védeni és nem szorulok segítségre, már több mint nyolcszáz éve élek, vannak képességeim és egy érintéssel megtudom mérgezni valakit, arról nem is beszélve, hogy... Mindegy, meg tudom magam védeni, nem kellene nekem segítség, mint ahogy múltkor sem kellett, de ő mégis maga mögé húzott és megsérült... El kellett onnan tűnnöm, nem avatkozhattam bele a dolgokba, és azóta még mindig szégyellem, hogy csak úgy szó nélkül eltűntem, mikor ő nagyon is kedves volt velem és megpróbált védeni. Nem is tudom, hogy mitől vezérelve, de csak simán felpattantam és hozzá sétáltam, hogy megigazítsam az inge nyakát, ami elég rosszul állt, és... Számomra nem fura, hogy egy idegen férfinak igazítom meg a ruháját, rengeteg emberrel találkozom és a kórházban is idegenekkel foglalkozom, akiket még életemben nem láttam, és nekik is megigazítom a ruhájukat, ha rosszul áll rajtuk, nem tudom szeretem, ha minden rendben van és úgy áll, ahogy kell... Lehet, hogy ezt kicsit túltárgyaltam magamban, de akkor is... És aztán elkezdek a konyhájában mozogni, mintha itthon lennék és elkezdek étel után kutatni, ami nem megy nagyon nagy sikerrel, hisz szinte nincs itt semmi ehető vagy normális reggeli, ezért rendeltem telon gyorsan pizzát és biztosra megyek ezzel, bár nem tudom, hogy milyen pizzát szeret, majd kiderül, ha nem eszi meg, amilyet rendeltem, akkor majd rendelünk még egyet. Majd találok fagyit és kekszet, épp sétálok felé, mikor egy olyan dolog történik, amit nem akartam, hogy történjen... Megbotlottam és letaroltam magammal együtt a földre. Nagyon kellemetlen volt és nem tudtam elképzelni, hogy miért velem történnek ilyenek, majd egyik kezével átkarol, hogy megvédjen attól, hogy megüssem magam, míg a másikkal tompítja az esést, de ez még annyira nem is lenne kellemetlen, ha épp nem csókolóznánk, mert az ajkaira estem és annyira... zavarba ejtő volt, le is fagytam egy kicsit, majd felpattantam... Nem akartam tovább az ajkain lenni, hisz nem szabad... Ő még pislog, majd felkönyököl, míg én teljesen idiótának érzem magam... - Nem, dehogy! Só sincs róla... várj, micsoda? Önként? -Na akkor álljunk meg egy szóra, most akkor mi van? Én dehogy csináltam szándékosan, nem azért jöttem, hogy kioktassam, majd lakása közepén leteperjem és megcsókoljam... Véletlen volt, mert egy ügyetlen, buta liba vagyok, ezért volt minden, semmi sem történt szándékosan és nem értem azt, hogy önként is belement volna.. Mibe? Abba, hogy megcsókoljam és leteperjem? De én nem akartam és nem is akarom ezt csinálni, persze arcom még mindig ég, de miért is ne égne? Csókolóztam és szégyellem magam, mert az a szőnyeg rosszkor volt rossz helyen. Majd ő is felkel a földről és nagyon mosolyog én meg itt mászkálok idegesen, nem veszíthetem el a fejem, mert a végén még felveszem az angyali alakomat ösztönből... Én közben megkerestem a fagyit, és letettem az asztalra, szerencsére nem hagyott nagy nyomot, sőt semmilyent sem, mert még túl fagyos volt ahhoz, hogy szétkenődjön a szőnyegen. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy ott áll szembe velem és megfogja kezemet, én ekkor automatikus a szemébe nézek és megállok. - Biztos jól vagy szépszemű? - kérdezem tőle, és kicsit múlik az idegességem, majd el is mosolyodom, és... nekem tényleg tetszenek a szemei, de hogy megint miért gondolkodtam hangosan, azt nem tudom nektek megmondani, mert... igen, elég rossz szokásom ez is, meg az is, hogy túl stresszelek egy csomó dolgot. Majd mellém lép, amire én meglepődöm, majd mikor azt mondja kajánul, hogy mondjuk, akkor felhúzom a szemöldököm, és nézem ahogy elrakja a fagyit a hűtőbe és a folytatásra összeszűkülnek a szemeim.. - Hmm... lássuk csak, ugye tudod, hogy egy érintéssel hidegre tudlak tenni? -szemeim villámokat szórnak és nem szeretem, ha így viccelnek velem, hiába tudom, hogy csak poén... Nem akartam megcsókolni és ahogy becsukja az ajtót, majd nekidől, elmosolyodom. - Ha megváltozol és méltó leszel hogy egy légy közülünk, akkor elhívhatsz egy randira és adhatsz egy leckét, de csak is akkor! - mondom neki mosolyogva, de komolyan gondolom... Ha sikerül leszoknia és jól viselkednie, akkor elmegyek vele egy randira és ott adhat egy órát, de érzem előre, hogy el fogja viccelni és nem fogja komolyan venni... Bár megértem, hisz egy ilyen ronda lánnyal, mint én nem is randiznék.. Majd megint mellé sétálok és nyomok egy puszit az arcára, majd nevetve hajolok el. -Előleg.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Aaron lakása Csüt. 27 Aug. 2015 - 9:57
Laylah & Ron
Shock caused by a blonde; round one.
Aki ismer, tudja, hogy nem olyan fickó vagyok, aki körbehugyozza a háztömböt, és senkit nem enged be a territóriumába, mert ez a szentélye, vagy tudom is én. Csomóször jönnek hozzám emberek, hivatalos ügyből, hívatlanul is, meg persze vannak, akiket én hívok fel. Férfiak is, nők is. Ilyen fajta vendégem viszont még soha életemben nem volt. Persze voltak már itt nők, akik egy-egy reggel, mielőtt távoztak volna, kiszolgálták magukat, meg olyan is volt, aki megpróbált kajával felébreszteni, persze sikertelenül, ezen meg aztán annyira felkapta a vizet, hogy a fejemre öntötte a reggelit. Az eset után jó ideig inkább nem hagytam senkinek, hogy nálam töltse az éjszakát. Mondtam már, milyen kiszolgáltatott vagyok reggelente, nem hiányzik, hogy egy elborult nőszemély megfojtson a párnámmal, mert nekem fontosabb az ágyam kényelme, mint az, hogy együtt csipegessek vele félkómásan. Még soha egy nőnek sem sikerült elérnie, hogy én reggelizzek, és nem hiszem, hogy most jött el az ideje, hogy ezzel a szokással felhagyjak. Nem makacsságból, egyszerűen csak én nem vagyok a reggelizős típus, annál is inkább, mert ritkán vagyok ébren a reggeli ideje alatt. Mikor enni kezdek, akkor már nevezhetjük ebédnek is. Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni a félbehagyott mondatom miatt, de reméltem, hogy nem teszi. Nem tudom, válaszoljak-e, és egyáltalán mit, mert tényleg nem lehet rendesen megfogalmazni, amit gondoltam, ezért most is csak lazán megvonom a vállam, és annyit mondok: - Más és kész. Ezzel nyilván nem járhatok messze az igazságtól, már ami engem illet, mivel ő valóban különbözik mindentől, amit veszélyes, de többnyire kényelmes életemben eddig megismertem. Bármilyen kényelmetlenül érzem is magam a hirtelen felbukkanása miatt, azért örülök, hogy itt van. Azt mégsem közölhetem vele, hogy egy ideje tudom, hogy figyel, és soha nem zavart, csak az, hogy eddig mindössze kétszer beszéltünk szemtől szemben, és azok a találkozások sem tartottak fél percnél tovább. Elég érdekesen jönni ki. Meg még az is lehet, hogy tudja, ugyanis a kérdésén elgondolkozom. Kihallom a hangjából az incselkedést, ami tetszik, és bár nem láthatja, mert öltözöm, ő pedig tüntetőleg nem néz rám, de felvonom a szemöldököm. - Nem, nekem nincsenek szuperképességeim. És ha lenne, gondolom te úgyis előbb tudnál róla, mint én magam. Nagyon úgy tűnik, hogy ti mind többet tudtok rólam, mint kellene - teszem hozzá komolyabban, majd végre teljes öltözékben felé fordulok. Most már ő is rám mer nézni, a kis szégyenlős eddig nem volt hajlandó felém fordulni. Hirtelen átsuhan az agyamon a gondolat, hogy vajon hány pasival volt élete ötszáz éve alatt, vagy hogy egyáltalán most van-e valakije. Meg hogy az ilyen korú lényeknél hogy működik a monogámia, de erre most nem kéne gondolnom. - Aki nem ilyen környékhez szokott, az néha el szokott, nem te vagy az egyetlen. De este azért ne kóvályogj egyedül errefelé. Ezt mondjuk nem kellett volna hozzátennem, még félreérti. Valószínűleg meg tudja védeni magát, bármilyen lény is legyen valójában, és biztos nem ostoba. Ha drogdíler van a környéken, akkor fogyasztók is, egy magányos, védtelen lány pedig drogosoknál sokkal kevésbé veszélyes embereket is vadállattá tud változtatni egy pillanat alatt, és nagyon nem tetszik a gondolat, hogy bárki is belekössön vagy erőszakoskodjon vele. Mikor feláll, és odalép hozzám, megint az a zsibbasztó érzés kerít hatalmába, ami a kocsiban hetekkel ezelőtt. Az, hogy számára ilyen természetes ilyen közelségben lenni egy idegennek, nekem teljesen idegen. Én is van, hogy közvetlen közelről beszélek valakihez, vagy szándékosan, és nem barátságos szándék által vezérelve nyomulok be valaki személyes terébe, de ez a közvetlenség eddig idegen volt számomra, és az igazat megvallva kicsit ijesztő. Nem tudom, hogy miért csinálja; mert nincs oka félni tőlem, mert egy mozdulattal ki tudna csinálni, vagy mert egyszerűen ilyen a természete? Talán mindkettő. Kicsit meglepve pillantok rá, de észre sem veszi. Megigazgat, és már indul is a hűtő felé. Mikor nem látja, hitetlenkedve megcsóválom a fejem, és csak figyelem, mivel úgy kotorászik a hűtőben, mintha csak itthon lenne. Nem tesz megjegyzést, aminek azért örülök, ahogy annak is, hogy talál olyat, amit ehetőnek vél. Ahelyett, hogy letenné az asztalra a zsákmányát elindul felém, a sétából pedig hirtelen repülés lesz. Nem egy nagy termetű nő, én meg nem vagyok kicsi, de a lendülete és az, hogy tele a keze kajával, éppen elég ahhoz, hogy a becsapódása engem is letaroljon. Ügyetlenül esünk, a kezében tartott cuccok szétszóródnak, ő pedig rajtam landol. A zsibbasztó érzés felerősödik, mikor megpillantom a szemét közvetlen közelről, az arcát pedig a bőrömön. Az egyik karommal utomatikusan tompítottam az esést, de a másikkal átkaroltam, hogy ne essen nagyot. Ösztönös volt, de most pár másodperc alatt az egész szitu átértékelődik. Hát, ez kínos. Azonnal felpattan, míg én a földön heverek továbbra is, onnan pislogok, majd mikor észreveszem, mennyire rosszul érzi magát, felkönyöklök. Utána pedig elnevetem magam. Nem tudom visszatartani. - Aha, szóval ezért jöttél, hogy kirámold a hűtőmet és lesmárolj a lakás kellős közepén, miután sikeresen a földre küldtél. Utóbbiért nem kellett volna eljönnöd idáig és ennyit szenvedned, csak szólnod kellett volna, önként is belementem volna - vigyorgok rá, miközben fel-alá mászkál, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Szemét dolog tólem, hogy ilyenekkel húzom, miközben láthatóan zavarban van, de hát ez mégis csak komikus volt. Pár keksz szanaszét repült, ezeket talán nem vette észre, mert amilyen pedáns, szerintem összeszedte volna, de hová tűnt a jégkrém? Mindegy, a lakás állapotának úgysem árt már. Feltápászkodom, még mindig leállíthatatlanul vigyorogva, addig ő mérgezett egérként futkos össze-vissza. Megtalálja a fagyis dobozt valahol mögöttem, odasiet, és az asztalra teszi, aztán folytatja az ideges mászkálást. Tök aranyos, de mégsem hagyhatom szenvedni. Odalépek hozzá, megzabolázva az arcizmaimat. Megfogom a karját, hogy megálljon végre egy helyben, és a szemébe nézek. - Hé, nem történt semmi! Nem vagy olyan nehéz, még élek. Látod? Ennél több kell, hogy valaki eltegyen láb alól. Elengedem, és elmosolyodom, aztán mellé lépek, súrolják egymást a ruháink. - Mondjuk... - teszem hozzá kajánul, miközben visszateszem a dobozt a fagyasztóba további balesetek elkerülése végett - a csóktechnikádon még javíthatnál, elég vérszegényre sikerült. Becsukom a hűtő ajtót, nekitámaszkodom, úgy vigyorgok rá. Nem tudom megállni, hogy ne hecceljem. - Ha gondolod, adhatok pár leckét. Ha azért jött, hogy kioktasson vagy érveljen a "javulásom" mellett, akkor inkább elterelem a figyelmét a hülyeségeimmel, mert azt nincs kedvem hallgatni. Meg hát igazából tényleg szívesen korrepetálom, ha akarja...
Laylah
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ► Svante
☮ Kor : 826
☮ Hozzászólások száma : 27
☮ Tartózkodási hely : ► Everywhere
Tárgy: Re: Aaron lakása Szer. 26 Aug. 2015 - 23:49
Laylah & Aaron
Atya úr Isten... Milyen öreg vagyok már és ebbe csak most gondolok bele itt az ajtaja előtt, nem vagyok már mai darab és annyi mindent megéltem, rengeteg tapasztalatom van a legtöbb téren, bár a szerelemben és az örömben meglehetősen kevés... Nem si tudom, hogy miért nem lettem még öngyilkos, vagy nem is tudom, talán mindenkinek sokkal jobb lett volna, ha akkor a csatatéren én is elhullok a szüleimmel... De mondjuk ez nem mindenkinek lett volna jobb, hanem csak nekem, de abban mi a gond? De azzal is tisztában vagyok, hogy Caryeth-nek szüksége volt rám, mint ahogy én is, ő is elvesztett mindenkit abban a csatában, vagyis az édesanyját nem akkor, de az apukája... Nem volt szép jelenet és mindig is érdekelt, hogy esetleg őt is kísérti-e a kép, ahogy engem anyám halála... Nem is akartam neki még felhozni eme témát, mert félek, hogy ezzel csak olyan sebeket szakítanék fel nála, amilyeneket nem szeretnék, de mégis érdekel és nem tudom, hogy melyik lenne a helyes, hallgatni vagy megkérdezni... gy inkább hallgatok és nem kockáztatok, de annyira jó lenne tudni, hogy még ebben is hasonlítunk-e, hisz végül is fogadott testvérek vagyunk, akiket nem a vér köt össze, hanem a kötelék, hisz... A család nem ott van, ahova a vér kötelez minket, hanem ott ahol szeretnek minket. Ezt annyira megjegyeztem, mióta egyedül maradtam... Amúgy néha van időm olyan dolgokon elmélkedem, hogy miért pont kék az ég, vagy hogy miért a tehén adja a tejet... Tudom irtó gáz, de olyan vicces magyarázatokat találok ki, hogy magam is elnevetem magam... De attól még gáz, és le kéne állnom az ilyenekkel... Amúgy a sajt hogyan készül? Mindig is érdekelt, de sose volt lehetőségem megtudni... Na de most a lényeg az az, hogy itt vagyok vele és meg kéne próbálkoznom a lehetetlennel, hisz egy drogost jobb belátásra kéne bírnom. Nem nézem le, sőt. Szerintem ők is ugyanolyan emberek, mint a többi, csak van egy kárós és saját magukra veszélyes szenvedélyük, mellyel nehezen képesek felhagyni, vagy egyáltalán nem tudják letenni a szereket. Az meg még a hab a tortán, hogy isznak is mellé... Annyira szeretnék segíteni, de nem tudom hogy hogyan tudnám rávenni, hogy szokjon le ezekről a dolgokról. Nem igazán volt ismerősöm, akit én szoktattam volna le az ilyenekről, nincs is benne tapasztalatom, orvosként sem kellett sose nagyon sokat foglalkoznom drogosokkal, de azért egy-két dolog megmaradt a tanulmányokból, például hogy mik a túladagolás tünetei. Bár eddig nem igazán kellett hasznosítanom a tudományomat, most ideje lesz előásni a fejemből és igen, én még ennyi idősen is képes vagyok tanulni, mert mindig fejlődik a tudomány, és én nagyon szeretem az orvos tudományt, pont ezért is lettem akkoriban orvos. Nagyon szeretem ezt csinálni, ez számomra nem hobbi, hanem életcél és ha ember lennék, akkor tuti, hogy orvosnak tanulnék... Eddig mosolyog rám és aranyos a mosolya, de mikor kimondom, hogy öt évszázada vagyok orvos, akkor az arcára vagy a mosolya, atyám most valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna? Vagy mi lehet a baj, ennyire rémisztő tudni, hogy ilyen öreg vagyok? Pedig még a rendes koromat sem mondtam el neki, még azt sem tudja, hogy bő háromszáz évet erre még rádobhat, hisz már elmúltam nyolcszáz, mi lesz ha egyszer megtudja és valami öreg mamának fog gondolni? Vagy nem is tudom, talán majd ezentúl úgy köszön, hogy csókolom Laylah néni... ebbe még belegondolni is rémes, de hogy ezt egyszer majd átéljem, az kizárt... A rendes koromról hallgatok, mint a sír, nem tudhatja meg!!!! Majd válaszát meghallva kicsit megijedek, szóval csak egy kicsit hihetetlen, de minek is... Ajjj... nem fejezi be a mondatot érzem előre... - Értem... Én sokkal? Milyenebb vagyok? Mert gondolom valami olyasmi, hogy fiatalos vagy nem is tudom... - Na jó, most kicsit zavarba vagyok és nem pirulok, de nem tudom, hogy most mi van... "Téged sokkal..." vajon mit mondott volna a végére? Miért nem mondta ki, amit gondol? És miért vonta csak meg a vállát válaszadás helyett? Ez nem jó, nagyon nem jó... Valami gond lehet velem, mert én sokkal vala milyenebb vagyok, mint azt ő gondolta volna, mi? Igaz, hogy fiatal vagyok és nem a tipikus doktornő, de nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, akkoriban ilyennek születtem és itt álltam meg a növésben. NEm is tudom, hogy mit akart mondani és zavar! Tudni akarok, tudni akarom és harmadszorra is csak azt tudom ismételni, hogy tudni akarom! Nem csinálhatja ezt velem, ha belekezdett, akkor illik befejezni a mondatot és nem abbahagyni a legizgibb résznél, mint azokat a buta sorozatokat. Azok is pont akkor végződnek, mikor a legérdekesebb dolgok történnének.Azonban még mindig mosolyog rám és nem tudom, mintha... Áhhh tuti, hogy nem tetszem neki ezt a lehetőséget kizárom, én egy ronda angyal lány vagyok, akibe senki sem lesz soha szerelmes. Vagy csak én nem akarom, hogy bárki belém szeressen? Ezt még nem tudom, de a lényeg, hogy jobban járok, ha kerülöm a férfiakat, nem hozok szerencsét, mindegyik férfi, aki belém szeret balszerencsében szenved, vagy meghal... Bár nem tudom, hogy miért agyalok ezen, hisz biztos csak kínjában mosolyog és nem is őszinte... - Ühümm. - Csupán ennyi csúszik ki a számon, mikor azt mondja, hogy ő is örvend. Nem tudom, hogy miért pont egy ühümm, de hát mit tudok tenni, ha már ki mondtam? Aztán hát igen, nem épp a legjobb helyen vagyunk egy találkozóhoz, mert ráférne egy takarítás... egy alapos takarítás, amiben miden egyes pontot a házban kitisztítanak és fertőtlenítenek bizonyos részeket, kezdve a kanapéval, ahol egy boxer volt... Azonban sosem értettem, hogy a pasik miért hagyják szanaszét a szennyesüket? Miért nem tudják egy szennyes kosárba gyűjteni? Aaronra is ráférne egy barátnő, aki gatyába rázza és megmutatja neki, hogy mi is az a porszívó, vagy a felmosó vagy bármilyen más háztisztító szerszám, eszköz. Látszik rajta, hogy meglepi, hogy ilyen közvetlen vagyok vele, mert megfogtam az egyik kezét, de hát nem tehetek róla, hogy angyal vagyok és nem épp egy fekete szárnyú, hanem egy fehér szárnyú. Nem azért mondom, mert egoista vagyok, de kedves, együtt érző, empatikus és imádni való lány vagyok, ezt sokszor a tudtomra adták, és már lassan kezdem is elhinni a bókokat, melyeket kapok, bár nem értem, hogy miért kapok, ha nekem nem fontosak, sokkal többet jelent nekem az, ha másoknak segítenek és nem nekem bókolnak. Az emberiségre ráférne az összetartás és az egymás segítése. Annyi hely van, ahol az emberek egymás ellen mesterkednek és egymásnak tesznek keresztbe, mert ezt élvezik, de nem értem hogy miért? Nagyon pofátlan kérdés lenne megkérdezni, hogy az emberek miért olyan gonoszak egymással? Sose fogom megérteni, hogy mire is jó az, mikor egy férfi megerőszakol egy fiatal, gyengébb lányt... Szegény akkora traumát él át, amekkorát lehet soha nem is feldolgozni, és az esetek hatvan százalékában megpróbálja azt megölni az áldozat, aki megerőszakolta, mert azt hiszi, hogy ezzel megváltja a bűnöket és képes lesz elfelejteni, de nem segít, csak egy üres doboz marad, mert... elköveti azt a bűnt, hogy elvesz egy életét. Nem szabad elvenni a mások életét, hisz mindenkinek megvan az ideje, hogy meddig él...Majd akkor szembesülök vele, hogy boxerben van, mikor felpattan az asztaltól és elkezd egy farmer után kutakodni, azonban.. Látom innen hátulról és inkább oldalra kapom a fejem, nem leshetem, ahogy öltözik, hisz az nem illendő viselkedik egy ennyi éves emberhez... Nem pirulhatok el, inkább koncentrálok arra, hogy mit fogunk reggelizni... - Te titokban gondolat olvasó vagy? - most már tényleg egy nagy és őszinte mosolyban részesítem, majd kicsit még kacagok is... Még hogy gondolat olvasó... Olyan jó lenne az a képesség, akkor nem kéne törni magamat azon, hogy mire is gondolhat, mert be kell látnom, hogy nagyon is érdekel, hogy mi járhat a kobakjában, nem ismerem és ahogy látom nem is egy hamar fogom megismerni, ő is bonyolult lélek és nem csak egy visszaeső drogos srác! Valaki ezt mondta róla, és nem igaz... Nekem nagyon is szimpatikus és megértem vele magam, jó vele beszélgetni, még ha csak ilyen keveset is beszéltünk. Közben szemem sarkából látom, hogy öltözködik és majd felém fordul, miközben felkapott egy farmert és egy inget is. - Msot már kezdesz javulni... És igen, picit az vagyok, idefelé eltévedtem... picit... nagyon. - zavaromban elkezdem a tarkomat vakarni, majd elmosolyodom. A mosollyal sok kellemetlen helyzetből kitudjuk magunkat vágni, azonban felállok és felé lépek párat, majd megigazítom az inge nyakát és elindulok a hűtő felé, hogy megnézzem miből is kell majd valami jó reggelit összevakarnom itt hirtelen... Nem nagy a választék, hisz csak citrom, fagyi, valami zöld izé, ami fénykorában fincsi húús lehetett és... Látom ide egy pizza futár kel majd, de húst azonnal ki is dobom a kukába, majd benézek a szekrénybe, ahol megpillantok egy doboz csokis kekszet, hát... Akkor egyelőre fagyi és keksz marad, majd gyorsan elő kapom a telómat és rendelek az interneten egy nagy pizzát, beütöm a címet és várunk, és fagyizunk... uhh imádom a fagyit... Majd elindulok felé a nappaliba... - Most szólsz egy kiiiis.... - nem tudom befejezni a mondatomat, mert óvatlanul megbotlottam a szőnyegben, de még nem ez a legrosszabb az egészben, mert ha csak simán földet taknyolok az még vicces, de őt taroltam le... és... atyám... pontosan az ajkaiba este... Egy-két másodpercig lefagyva nem húzom el az arcom, majd elkapom és felpattanok, de elkövetem a következő hibát, mert szoknya van rajtam és ő most... Ez nagyon gáz... gyorsan teszek hátra pár lépést, az arcom lángol a szégyentől és még kitudja milyen érzéstől, és nem tudom, hogy mit tegyek... Legszívesebben kitörölném a memóriáját, de... Pánikozni fogok és nem tudom, hogy mit tegyek, annyira rossz, az előbb.. nem is tudom, talán a csókhoz állt a legközelebb, most mit gondolhat rólam, azt hiheti, hogy szándékosan csináltam, hogy megcsókolhassam, pedig nem, nagyon is NEM! Nem azért, mert nem az esetem, vagyis nem is az esetem, vagy mégis? Atyám, most ilyeneken gondolkodni... Szegény lehet, hogy kilapítottam, vagy nem is tudom, de az arcom még mindig vörös... Miért kell nekem ilyen bénának lennem, meg kéne szólalnom, nem igaz? Kezd kínos lenni ez a csend és nem is tudom, hogy mit mondjak... Beállt a lepcses szám, most mi lesz? Meg kel szólalnom, hisz én... löktem fel szegényt és támadtam le... - Ne haragudj! Megbotlottam és... jól vagy? Nem lapítottalak halálra? - kezdek el hadarni és a fejemet fogom, nem tudom, hogy mit kéne pontosan ilyenkor tennem, lehet hogy túl parázom az egészet, és elkezdek fül-alá sétálni, miközben várom, hogy mit reagál és nem tudom, hogy mi mást tehetnék.. ajjaj... Buta vagyok és hülye.. a fagyi még mindig ott van a földön, gyorsan oda lépkedem, és felszedem, majd az asztalra rakom, de még mindig nem tudok megállni egy helyben, csak sétálni tudok...
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Aaron lakása Szer. 26 Aug. 2015 - 19:27
Laylah & Ron
Shock caused by a blonde; round one.
Ahhoz képest, hogy számomra ez a napszak olyan, mint másoknak a napfelkelte előtti sötét, néma és ijesztő csend, egészen éber lettem most, hogy társaságom is akad, és nem is akármilyen. Nem így képzeltem el az első olyan találkozásunkat, ahol esetleg tényleges kommunikációra is sor kerülhet azon kívül, hogy házaló ügynökként elsorolja a tiszta élet előnyeit (mintha nem tudnám), de az ember azzal dolgozik, amivel rendelkezik. Nekem most ez jutott: egy kupis, elhanyagolt lakás és korareggeli órák, stukker az asztalon, széttúrt ágy, de legalább semmi durva cucc nincs sem elöl, sem a birtokomban. Már több napja nem nyúltam semmihez, amit keményebb drognak számít, és érzem is a hatását, de van, ami tompítsa kicsit, ráadásul azon kevesek közé tartozom, akik a függőséget valamiért másképp élik meg, mint a legtöbben. Volt egy orvos kuncsaftom egy-két éve, és valahogy szóba került a téma. Azt mondta, irigyel, amiért ilyen könnyen váltogatok tiszta időszakok és teljes elborulások között. Neki ez nem ment, soha nem tudott egy hétnél tovább távol maradni a szerektől, sehogy. Majdnem belehalt az elvonásba, amíg én néhány hétnyi - pokoli - szenvedés után egészen jól szoktam lenni. Na nem mintha olyan sokszor próbáltam volna leállni, de volt rá példa. Hogy miért szoktam vissza? Nem arra volt okom, hogy visszatérjek a cucchoz, hanem arra nem volt okom, hogy tiszta maradjak. Nagy különbség. És talán tényleg szerencsésnek kellene éreznem magam, de aki jobban ismer, tudja, hogy azért ezt túlzás lenne kijelenteni. Ez a lány egyértelműen tud rólam ezt-azt, de az is nyilvánvaló, hogy ennek ellenére nem ismer eléggé. Örülök neki. Mindenkinek így a jobb. Így is van egy olyan érzésem, hogy ez hamarosan megváltozik, kivéve, ha megmakacsolom magam, és ezt a beteges bestiális hercehurcát hagyom a francba. Amúgy is vicc az egész. Még embernek is szar vagyok, akkor ki a fene gondolta, hogy bármilyen más élőlényként megállnám a helyem? Legfeljebb valami szobanövényként tudnék felmutatni pozitív eredményt. Talán. De erre most nem akarok gondolni, nem érdekel, mi lehetett volna, ha... Most ez van, és kész. Káosz, mocsok, életveszély, illegalitás; erről szól az életem. Valaha még mondhattam azt, hogy másért csinálom. Ma már nincs meg ez az ürügy. És mégis mosolygok a gyönyörű és rejtélyes lányra a konyhaszékemen, mert az élet ebben a pillanatban épp a megfelelő, és nem az irdatlan szar vagy elkeserítően reménytelen kategóriába esik. Elégedett mosolyom viszont az arcomra fagy, mikor a még mindig lassacskán forgó agyam megemészti a szavait. ÖT ÉVSZÁZADA?! Oké, azt értem én, hogy ez az egész lényegében felruházza az embert egy akár örökké is tartó élettel, de hogy ez a lány itt előttem ötszáz éves legyen, hát az kurvára kizárt dolog. De lehet, hogy nem vagyok magamnál, ezért továbbra is mosolygok. Oké, majd megemésztem. Egyszer. Nem most. Koncentráljunk arra, hogy orvos. Hogy hogyan praktizálhat ilyen külsővel, az mondjuk rejtély, de hülye lennék feszegetni a témát, és amúgy is hiszek neki. - Nem, nem, nem, csak... Egy kicsit. Téged sokkal... Minek? Éretlenebbnek? Fiatalabbnak? Lazábbnak? Minek gondoltam? Én sem tudom. Kevésbé emberinek? Nem is ismerem. Inkább vállat vonok, és nem fejezem be a mondatot. Nagyon ingoványos terep nekem ez az egész, kezd belefájdulni a fejem, amit nem tudok megszokni, hiába is tör rám minden egyes nap. Továbbra is alkalmazom a bárgyú mosolyterápiát, igyekezvén elkerülni, hogy teljesen zakkant idiótának tűnjek, akinek épp csak nem cseppen el a nyála, ezért nem is bámulom annyit, mint szeretném. Mikor kimondja a nevét, akkor éppen őt nézem. Elkapom a halvány mosolyát, ami sokkal nagyobb ajándék, mint amit az adott pillanatban megérdemelnék. Laylah. - Én is örvendek. Úgyis tudja a nevem, nincs értelme ismételgetnem neki. Ez után kicsit körülnézek a lakásban, csak hogy ne rá kelljen tapasztanom a szemem állandóan, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam a környezet miatt. Bocsánatot kellene kérnem, amiért ilyen redva helyen kell a reggelét eltöltenie (mert van egy olyan érzésem, hogy önként senki nem vállalta volna el ezt a reggeli vizitet), de mielőtt megtehetném, teljesen váratlanul megfogja az egyik kezem. Eddig is egyértelmű volt, hogy nem az a jégcsap típus, akinek nem mászhat senki az öt méteres személyes terébe, de mégsem a nyomuló ringyó, távolabb nem is állhatna tőle. A kocsimba viszont simán bevágta magát, és látszólag minden kellemetlen érzés nélkül matatott a zsebemben. Matathatott volna máshol is, de szerintem eszébe sem jutott. Itt is kényelembe helyezte magát, még csak hangos megjegyzést sem tett az alsógatyámra a kanapén, de ez az ártatlan közvetlenség engem azért váratlanul ér. Azért még nem rezzenek össze. Sok minden vagyok, de ijedős nem, és a nők érintése sem szokott rosszul esni. Ha így lenne, tényleg orvoshoz kéne fordulnom. Egyszerűen csak meglep, hogy a dorgálás után ilyen diszkrét gesztus következik, miközben ő teljesen normálisan néz ki, én meg egy szál semmiben üldögélek. Fordított esetben azért én minimum kicsit feszengenék, nem hogy még fogdossam a másikat, és azt bizonygassam, hogy segítek neki bármiben. Az ő helyében én már az ajtón sem jöttem volna be. Egészen elképeszt a viselkedése, és megint nem szólok semmit, csak hümmögök egyet, nézem előbb a kezünket, aztán a mosolyát. Erős bennem a késztetés, hogy közöljem vele a nyers igazságot; hogy talán a rossz emberbe fekteti az energiáit és a kedvességét, és máshol kéne keresgélnie, de lenyelem a vallomást. Nem akarom máris elrontani az egész pillanatot, bármilyen irreális is, ezért válaszul csak csendben tűröm az érintését, amíg el nem húzódik, és meg nem kérdezi, hogy éhes vagyok-e. Akkor pedig felállok a székről, mintha az előbbi meg sem történt volna, és úgy döntök, hogy bárhogy is folytatódik ez a beszélgetés, valamit felveszek, mielőtt Laylah zavarbaejtően ártatlan lényének ellenére olyan gondolataim támadnának, amikhez a fedetlen testrészek csak olaj a tűzre, nem beszélve arról, hogy kezd betokosodni a tudatomba a tény, hogy ha jól számolok, tizenhétszer idősebb nálam. Nem az zavar, hogy idősebb, inkább az, hogy nem csak nem néz ki annak, de nem is érződik annak. - Hadd találjam ki: ha azt mondom, igen, akkor reggelit csinálsz. Az első kezem ügyébe kerülő farmert máris felrántom magamra, és közben röviden elnevetem magam. Ha citromból, sörből, tejből, fagylaltból, kekszből, meg valami felismerhetetlen húsféléből ő ehető reggelit tud csinálni, akkor tényleg valami szuperlény lehet. Más ugyanis nincs itthon, legfeljebb csapvíz. - Te éhes vagy? - fordulok felé, miután egy tűrhető állapotú inget is sikerül kiguberálnom a fotelon tornyosuló nem is olyan nagy halomból. Még csak nem is büdös, szerintem tiszta. Ennél komolyabb kérdéseket is szeretnék neki feltenni, de fogalmam sincs, hogy kellene belekezdeni, úgyhogy marad a jópofizás. Egyelőre.
Laylah
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ► Svante
☮ Kor : 826
☮ Hozzászólások száma : 27
☮ Tartózkodási hely : ► Everywhere
Tárgy: Re: Aaron lakása Szer. 26 Aug. 2015 - 13:22
Laylah & Aaron
Máshogy is eltudtam volna képzelni a napom, nem pont bébicsőszködni akartam volna, hanem… mondjuk lenyomtam volna egy műszakot a kórházban és utána beültem volna a nővérkékkel egy kávézóba kicsit csacsogni és beszélgetni, majd egy kávét szürcsölgetve nevetgéltem volna, de most itt vagyok egy beavatott ember előtt, aki valamilyen napos és talán még drogozott is. Tudom, hogy milyen élete volt, hogy miért csinálta, hogy miért lett sötét az élete, de most már vége azoknak az időknek,már nem csinálhatja ezt, itt a változás ideje, meg kell újulnia, és összeszednie magát, én is voltam már a padlón, de hasonló okokból, ez még nem a legrosszabb helyzet, az majd akkor jön el, mikor egy lesz közülünk és látja, ahogy elhullanak a szerettei, mint az őszi levelek, ahogy egyszer csak arra eszmél, hogy egyedül van, nem várja senki sem, aki eddig várta, mikor azt fogja érezni,hogy elárulta a sors, hogy becsapta és utálja őt… átmentem ezen, csak én láttam, ahogy anyámat átszeli egy nyíl, ahogy élettelen teste előttem puffan a földön, sőt néha még álmomban is kísért eme jelenet, látom újra és újra, hogy anya… Nem, most nem én vagyok a legfontosabb, hanem azt, hogy megpróbáljam jobb belátása bírni és megértetni vele, hogy nem csinálhatja ezt tovább, nem méltó viselkedés, egy olyan embertől, aki egyszer majd egy lesz közülünk. Majd arréb tolom és belépek a lakásába, ami elég rossz állapotban van jelenleg, ráférne egy alapos takarítás, vajon mikor lett utoljára kitakarítva itt? Nem tudom, fura egy helyzet, hogy én egy fehér szárnyú angyal, aki kedves és aranyos… itt próbál fegyelmezni egy drog díllert, akinek elég össze-vissza életr van, még hozzá nem is szép… ő is rengeteget megélt már, de… én sem értem, hogy miért pont őt választották ki, hogy beavassák, de nem kételkedhetek a választásban, megszeretném ismerni, és megtudni, hogy mi olyan értékes benne, mert érzem, hogy az… hogy jó ember, csak a sötétségben kellett járnia, mert ezáltal tudta megmenteni vagy megvédeni a szerettét, a testvérét… én is sok mindenre képes lennék Caryeth-ért.Majd hallom ahogy becsukja az ajtót és gondolom tudja, hogy én leszek az a csúnya néni, aki majd kioktatja arról, hogy megint rosszul viselkedett… Majd lassan lépkedve követ én pedig azon erőlködöm, hogy ne jöjjek zavarba a boxerje miatt, tudom hogy régimodú vavyok, de akkor is kellemetlrn egy férfi fehérnemű látványa, mindemellett könnyen zavarba jövök, de szerencsére most sikerül erősnek maradnom… Mikor a fegyvert lerakja a kanapé előtti kis asztalra, és hallom, ahogy koppan, odapillantok. Így már is egy fokkal jobb, nem értem, hogy az embereknek minek kellenek ilyen eszközök és olyan szerek melyekkel csak saját maguknak ártanak, és nem szeretem azt, mikor egy drogos embert kell látnom, hogy szétesik, hogy függővé válik és túladagolja magát… kellemetlen azt látni, hogy nem tudsz tenni elenne semmit sem, mert ha a másikfél nem kér a segítségből, akkor tehetek bármit, minden erőfeszítésem hiába való lesz. Majd mikor kihúzom a széket és meglesem, hogy van-e rajta valami, akkor látom, hogy elmosolyodik és megáll a lakásban, a lakás közepén és karba vonja a kezeit… - Lassan több mint öt évszázada, miért? Ennyire hihetetlen? - hát én sem ma kezdtem az egészet, már nagyon is régen, ötszáz éve foglalotoskodom orvosként, szeretek másoknak segíteni és nincs is jobb érzés annál, hogy elmondhatod, megmentettél egy embert és segítettél neki, hogy túlélje. A nagy háború idején is gyógyitóként voltam jelen… nem szeretek gyilkolni, sőt mindig más modot keresni, próbálom elkerülni a legnagyobb bűnt… egy élet erőszakod elvevését. Bár nem igazán értem, hogy mi oly meglepő azon, hogy orvos vagyok. Talán nem nézte volna ki belőlem? Bár igaz, talán az zavarja meg, hogy ennyire fiatalnak nézek ki, de… nyolcszáz éves vagyok, nem ma kezdtem el ezt az egészet és nem is mostanában fogom befejezni… szeretem csinálni, bár az a nehéz, hogy nem öregszem, és csak pár évet tölthetek el egy kórházban, hisz hamat kiszúrnák, hogy én más vagyok, hogy nrm vagyok olyan, mint ők… mit csnálnak az emberek? Az idegennel csak kísérleteznek vagy kiírtják… Az emberek kapzsik és sose elégednek meg azzal, ami megadatik nekik, annyi szegény ember van eezen a világon, aki éhezik, míg mások egész csirkehúsokat dobnak a kukába naponta… nincs köztük egyensúly és ez a helyzet az idővel csak romlani fog, már így is nagy a külömbség és sok társadalmi csoport alakult… olyan igazságtalan, hogy a legtöbbet az olyan emberek szenvednek, akiknek em kéne, hisz… ha máshogy lettek volna a dolgok, akkor Aaron élete máshogy alakult volna és most nem itt tartana… bárcsak máshogy lett volna számára minden. Majd mikor kijelenti, hogy nem tudja hogyan hívnak, akkor megint egy halvány mosoly… - Laylah vagyok, örvendek. - mutatkozom be neki, azonban meglep, hogy ennyire érdekli a nevem, vajon miért? Bár lehet, hogy engem is érdekelne a másik neve, aki sokszor a nyomomban volt és figyelt rám, majd utána kétszer miután pár szót váltottunk, eltűnt volna, mint a kámfor… szóval nem kéne ezt a dolgot túlagyalni, de azonban… nem tudom, hogy hogyan is adjam tudtára, hogy a múltkori találkozásunk óta nem igazán sikerült neki változnia, semmilyen javulás sem volt… nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Majd leül a velem szemközti székbe és én elkezdem a kioktatást… ami tudom, hogy lehet már unalmad neki és az agyára megy, de nekem muszáj elmondanom neki, hogy… nem csinálhatja ezt tovább, nem szeretném látni, hogy majd szétesik és meghal, mert buta volt… ha megkedvelem utána meg még nehezebb lesz ezzel szembesülni… Bár meglep, hogy nem mond semmit sem, vajon miért nem? Talán belátja,hogy igazan van? De… tudom, hogy nagyon nehéz lehet leszokni az ilyen dolgokról, ha már teljesen rászoktunk, szóval nem akarok vele tovább ilyen lenni, hisz én kedves vagyok. A mosoly újra megjelenik az arcomon és ha a keze az asztalon van, akkor én a két kezem közé fogom az övét. - Tudom, hogy nehéz lesz… tudom, hogy azt hiszed, hogy nem leszel képes rá… de én hiszek benned! Tudom, hogy megtudod tenni, és rám számíthatsz… - mondom neki, mikor a szemeibe nézek és mosolygok. Nem tudom, hogy mit érez, ezt talán hiba volt ennyire biztosan kijelenteni, dehát akkor is szerintem ilyen érzések kavaroghatnak benne, és biztos nem hisz magában, nem hisz abban, hogy sikerülhet neki leszokni ezekről a dolgokról, de én bízok benne, hiszek benne, hogy meg tud változni, ha akar, csak kell neki valamilyen ösztönzés, hogy sikerüljön, de… nem is tudom, hogy mi sarkallná arra, hogy megpróbáljon változtatni. Ahhoz kicsit jobban kéne ismernem, mert amit tudok róla, az mondhatni édeskevés ahhoz, hogy megértsem a gondolkodását és tettei miértjét, csak reménykedni tudok benne, hogy az is segít, hogy tudja én itt vagyok neki és számíthat rám. - Éhes vagy? - érdeklödőm meg tőle, mert biztos, hogy éhes és nem evett semmit sem, mert úgy néz ki, mint aki nem rég ébredt fel és én is kezdek már éhes lenni, szóval reménykedem benne,hogy van valami a hűtőjében, amiből összetudok rakni egy normális reggelit és nem kell elmennünk valahova reggelizni, mert ott nem tudnánk ilyen kényelmesen beszélgetni, ráadásul végszükség esetén rendelhetünk is pizzát, ha más lehetőség nem lesz.
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Aaron lakása Szer. 26 Aug. 2015 - 9:03
Laylah & Ron
Shock caused by a blonde; round one.
Nem szokásom zavarba jönni attól, ha valaki olyan állapotban lát, amiben talán nem kéne. Nincs az az ember vagy entitás a világon, ami össze tudná számolni, hányszor történt ilyesmi, mondhatni mindennapos, és egyébként se vagyok kifejezetten szende. Anyaszült meztelenül is többen láttak már a kelletténél, az biztos. Erre fel most mégis érzek egy leheletnyi zavarodottságot, ami az utóbbi hetek eseményeit tekintve nem is csoda. Ez a bizonyos zavarodottság kezdi átvenni az uralmat az egész életem felett, és őszintén szólva nem ez a legkellemesebb érzés, amiben valaha részem volt. Kurvára idegesítő, ha pontosak akarunk lenni. Az mondjuk nem zavar, hogy nincs rajtam felső. Egészséges ember nem felöltözve alszik. A stukker sem nagy ügy, akár engedélyem is lehetne, de nincs. Még jó, hogy nem egy másik szőke tűnt fel az ajtóm előtt, mert Sonja viszont csúnyán kiszúrna velem a pisztoly miatt, talán még be is vinne, poénból. Görény egy humora van a csajnak. Viszont ez a hölgy itt velem szemben egész más. Kisebb, törékenyebb, valahogy kedvesebbnek is tűnik, de lehet, hogy tévedek. Simán arrébb tol, hogy beléphessen a lakásba, miután közli, hogy nem képzelődöm. Az érintése meglep, eddig egyszer értem hozzá, a lövöldözés éjszakáján, azóta pedig csak egyszer találkoztunk. Kábán figyelem, ahogy besétál a háború sújtotta övezet közepébe, aztán becsukom mögötte az ajtót, és figyelem mit csinál. A jelenléte azonnal felélénkít, a belassulásom inkább a döbbenet számlájára írható, és nem a korán kelés eredménye. Felesleges bármit is felvennem, ahogy elnézem, a szennyes sem nagyon zavarja. Akkor engem se. Lassú léptekkel követem, közben a fegyvert letszem a kanapé előtti kis asztalra. Nagyot koppan, de láttam az arcán, hogy nincs oda érte, úgyhogy inkább nem feszítem a húrt. Amúgy sem hiszem, hogy sok hasznom lenne belőle, bármi is legyen ez a lány. Nézem, ahogy óvatosan kihúzza a széket, és megnézi, van-e rajta valami. Önkéntelenül elmosolyodom a dolgon, és karba font kézzel megállok a lakás közepén. - Orvos vagy? - kérdezem hitetlenkedve, mert ennél valami... varázslatosabbra számítottam, azt hiszem. Vagy arra, hogy egyetemista, mert huszonegynéhány évesnél nem néz ki idősebbnek. Meg talán nem is ez volt a hozzám intézett monológja lényege, de kösz, már kaptam elég kioktatást arról, milyen szar az életem, nincs kedvem ilyen korai órán ezt hallgatni. - Várjunk, még azt sem tudom, hogy hívnak. Bezzeg ő még azt is tudja, hol lakom. Mi mást tud még rólam? Mindegy, végre itt a nagy lehetőség, hogy nevet is társítsak a jelenségéhez, ezért úgy, ahogy vagyok, leülök vele szemben a másik székre. Kiélvezem a pillanatot, hogy végre nappal, nyugodt környezetben megnézhetem magamnak, és egy légtérben lehetek vele. Szándékosan nem reagálok a dorgálására, mert egyébként is tisztában vagyok azzal, amiket mond, csak épp mindezt mondani rohadt könnyű. Tenni ellene annál kevésbé. Még mindig nehezen hiszem el, hogy ez az egész nem valami nagyszabású átverés. Egyedül amiatt vannak bennem kétségek a teóriámat illetően, hogy semmi értelme nem lenne ennyire kikészíteni épp engem. Nálam fontosabb és szemetebb emberek is vannak, akik megérdemelnék, tehát marad az a lehetőség, hogy ez az egész az angyalokkal meg sárkányokkal valóság. Kíváncsi vagyok, Névtelen Kisasszony vajon micsoda, de valahogy tolakodásnak tűnne feltenni a kérdést, mert emberibbnek tűnik bárkinél, akivel valaha is találkoztam.
Laylah
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : ► Svante
☮ Kor : 826
☮ Hozzászólások száma : 27
☮ Tartózkodási hely : ► Everywhere
Tárgy: Re: Aaron lakása Szer. 26 Aug. 2015 - 2:02
Laylah & Aaron
Hol is kezdjem? Nem is tudom, annyi minden van, hogy könnyebb lenne az elején, azonban mindenki az elején kezdi, szóval talán érdemesebb lenne használni azt a bizonyos in medias rest, és a dolgok közepébe csapni, de hiába gondolkodok ezen ennyit, még mindig nem gondoltam át, hogy hogyan kezdjem el azt a történetet, hogy most épp egy emberhez tartok, akinek én lettem az "őrangyala", hisz szemmel kell tartani, mert nem úgy viselkedik, mint aki megérdemli, hogy közénk tartozzon… na de kezdjük az elején, hogy mikor is találkoztam vele először? Nem olyan régen, nem is tudom, hogy hol voltam, talán… ajj, mondhatni csak az maradt meg, mikor utánnam szaladt és megállított, és minden rosszra fordult, mert jött a lövöldőzés és betolt a háta mögé, megvédett vagyis próbált megvédeni, de ha tudts volna, hogy sokkal idősebb és erősebb vagyok nála, akkor máshogy lett volna minden. Aztán még ott van az is, mikor egy kocsiban csíptem el, miközben rosszalkodott, talán nem is méltó arra, hogy egy legyen közülünk,jobban mondva, ha ezt folytatja, akkor biztos, hogy nem lesz méltó rá, és nem épp a legjobb, ha egy arra méltatlan láncszem bekerül abba a viszonylag stabil rendszerbe, ami mára már nem tud elviselni kétes elemeket. Értesültem róla, hogy miért csöppent bele az emberiség alvilágába és ezért félek attól, hogy majd nem lesz képes elszakadni és elbúcsúzni a családjától, és kell majd neki valaki akkor, mikor meghalnak,mert… szörnyű azt feldolgozni, mikor elveszítjük szeretteinket… én tudom, én is elvesztettem már mindenkit. És most is felé tartok, reménykedem benne, hogy szótfogad és nem fog rosszalkodni végre, és méltó lesz arra, hogy… miért van egy olyan érzésem, hogy ezek csak felesleges reménykedések és most is épp próbálja kipihenni magából a sok ivást és drogozást? Lassan elérek a lakásához és nem is tudom, talán nem kéne nekem itt lennem, miért nem lehetett mást megbízni ezzel a feladattal? Bár én már öreg, tapasztalt és rangos angyal vagyok, minden bizonnyal rám mernek bízni egy beavatott embert,vajon mi lesz most? Az ajtója előtt megálltam, vettem egy mély levegőt és halkan és finoman elkezdtem kopogni… semmi eredménye nem volt, majd egyre erősebben és intenzívebben püfföltem a bejárati ajtaját… itthon kell lennie, biztos hogy itthon van, de vajon miért nem nyit már ajtót? Biztos, hogy másnapos vagy harmadnapos, bár még az aznapos opciót sem zárnám ki, de… kezdem levesztení a türelmemet és készülnék abbahagyni és hátatfordítani, majd elmenni, mikor kinyílik az ajtó és kevésbé kedvesen hozzámszól… Hát a modorán van mit változtatni és nem ártana kimosni a száját domestosszal… Hiába vagyok kedves és megértő, jelen esetben nem ez kell, hanem az ellenkezője, haragos és durva. Szóval a mosolyomat nem varázsolom az arcomra, hanem végignézek rajta… félmesztelen és egy… most komolyan rgy pisztoly lóg ki a gatyájából? Legszívesebben tartanék neki egy etikett órát, ahol megtanulná, hogy mi a helyes viselkedési norma ilyen helyzetben, de karbatett kézzel nézek rá… - Neked is szép jó reggelt, Aaron Waters… - mondom neki, miközben összeszűkült szemmel nézek rá, és remélem ebből veszi azt az adást, hogy rossz fát tett a tűzre, és nem épp úgy viselkedik, mint ahogyan neki kéne. Vajon egyszer az életben megfogja tanulni azt, hogy ne így éljen? Változtatnia kéne, mert így csak saját magát teszi tönkre… ahogy bepillantok mellette,látom hogy a lakása sem makulátlan, és elég nagy a felfordulás… Legszívesebben szobafogságra ítélném és bezárnám a saját lakásába és nem engedném ki, míg nem változtatna a dolgain. Nincs több pia, nincs több dohányzás, nincs több drog és nincs több kupi, hanem rend és tisztaság, de sajnos ez nem áll hatalmamban, mert nem vagyok az anyukája, bár kétlem, hogy ennyi idősen még képes lenne rá parancsolni a fiára… nehéz az anyukák sorsa,vajon… velem is… ilyen nehéz volt?… Bár erre a kérdésre nem igazán kapohatok már választ… most arra kell koncentrálnom, hogy őt észhez tésítsem és megmondjam neki, hogy összekell kapnia magát, mert ez így nem állapot… nem maradhat ilyen, így nem méltó a beavatásra… Bár azonban, mikor felteszi a kérdést, hogy álomkép vagyok vagy a valóság, akkor egy pillanatra halvány, de azonban őszinte mosoly jelenik meg az arcomon. - Jobban járnál, ha csak álomban lennénk… - mondom neki, majd kicsit arréb lökve belépek a lakásba, és körbenézek… az asztalon üres üvegek, a mosogatóba piszkos tányérak és a kanapéhoz sétálok, ahova ülni szeretnék, de a kiszemelt helyen egy koszos boxer van… ömmm… nem, nem jövök zavarba és nem pirulok el, most a keménykezű és tekintélyt parancsoló angyal vagyok, aki ha kell könyörtelen lesz, bár nem szeretek erőszakos lenni, nem igazán illik hozzám az a feladat, inkább szeretek a kedvesen szigorú lenni, azonban van ilyen egyáltalán? - Aaron már a múltkor szólta a kocsiban, hogy hagyd ezt abba! Meddig akarsz így élni? Meddig akarsz önpusztitó lenni? Tudod hány embert láttam már a kórházban alkoholmérgezéstől és drogtúladagolástól szenvedni? Rengeteget… - és tényleg igaz, rengeteg hadonló esettel találkoztam már és nem szeretném, ha egyszer ő kerülne a kórházba azért, mert egy buta és felelőtlen ember módjára viselkedik. Az asztalhoz sétálok és kihúzok egy széket, amin megnézem, hogy van-e valami, de szerencsére semmit sem találtam szerencsére, ha itt is egy boxer lett volna, akkor biztos nem bírtam ki volna pirulás nélkül… még mindig szigorúan és tekintélyt parancsolóan nézek rá, miközben eddig is sugárzott a hangomból, hogy nem tűrök ellenmondást, most azonban picit megenyhül és még sóhajtok is egyet hozzá… - Még mindig nem viselkedsz méltón ahhoz, hogy egy légy közülünk… Szedd össze magad, kérlek!
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Re: Aaron lakása Kedd 25 Aug. 2015 - 8:37
Laylah & Ron
Shock caused by a blonde; round one.
A kora reggeli órákban nem vagyok a leghasználhatóbb, és soha nem értettem, hogy kelhet fel valaki teljesen önként és dalolva akkor, amikor még a Nap sem bukkant fel. Számomra tök természetellenes viselkedés az ilyen. Jó, talán nem nekem kellene a természetességről beszélnem, aki éjjel háromig biztos, hogy az utcákon van, és vacsora gyanánt a folyékony kenyeret részesíti előnyben, de az fix, hogy akkor sem kelnék korán, ha átlag polgár lennék, aki tízkor már olvasgat az ágyában, fél órával később pedig már édesen alszik, valószínűleg valami homeopátiás szarság segítségével. Éppen ezért a reakcióidőm és a használhatóságom is elég rendesen csökken, amíg délelőtt nem lesz. Mondhatni ez az én Achilles-inam. Ha ki akarsz csinálni, akkor olyan reggel hat és kilenc közt ideális, akkor ugyanis nagy rá az esély, hogy fel sem ébredek, ha rám töröd az ajtót. Vagy ha mégis, akkor is percekig csak pislogok, és azt sem fogom tudni, melyik bolygón milyen idősíkban próbálják meg tönkretenni az életem. Szerintem utoljára középiskolában volt, hogy ébren voltam ebben az időben, vagy akkor, ha le sem fekszem. Esetleg ha rémálom miatt felébredek. Az sem kizárt. Ma viszont átlagos szerda reggel van. Szétterülve húzom a lóbőrt, a cuccaim egy része szanaszét, amit ébredés után szoktam elrakosgatni, ha muszáj, de sokszor hagyom a francba. Nem sűrűn fogadok vendégeket, akik panaszkodhatnának a kupleráj miatt, meg egyébként sem hiszem, hogy érdekelne. Az én lakásom, olyan rendetlenség van benne, amilyen nekem tetszik. Az átlagos szerda reggelemből viszont hátborzongató lidércnyomás válik, mikor kopogtatnak az ajtón. Nem tudom, mióta tart, de jó erősen és folyamatosan püffölik. Először fel sem fogom, hogy az én ajtómon dörömbölnek, a tudatom valahol észleli a zajt, de egy ekkora városban az ember hamar hozzászokik a kattogásokhoz, zúgásokhoz és kopogó hangokhoz. Egy idő után viszont nem tudom nem észrevenni, hogy az én ajtóm reszket az őt ért ütésektől, ami azért aggodalomra ad okot. Nem ez lenne az első, hogy valaki korán reggel akar cucchoz jutni közvetlenül tőlem, és aki ilyen elvetemült, az elég veszélyes is lehet. Ezért iszonyú kínok árán kinyitom a szemem, és körülbelül öt perc alatt sikerül felülnöm, a stukkert a gatyámba dugnom, felállnom az ágyról, és elcammognom az ajtóig, ahol egy ásítás után szó nélkül a dörömbölő alakra nyitom az ajtót, hogy rámorranjak, bárki is az. - Mi a jó büdös francot aka... Itt elakadok. Az orrom előtt ugyanis a névtelen szőkeség áll karba font kézzel, akit eddig mindössze egyszer volt alkalmam ilyen közelről szemügyre venni, és akaratlanul is úgy érzem, mint akit most rajtakaptak valamin. Félmeztelen vagyok, de ez a legkisebb gond, sokkal jobban zavar, hogy a pisztoly ott villog a derekamnál, a hátam mögött kész káosz a lakás, az asztalon üres üvegek, a mosogatóban ki tudja, milyen régi redvás edények, meg egyáltalán, most keltem ki az ágyból, és máris ezzel a helyzettel találom szembe magam. Amúgy nem zavarna, azt hiszem, de a jelen helyzetben nem érzem igazán nyeregben magam. Mostanában nem nyitok ajtót anélkül, hogy szalonképes formába nem hoznám magam, ez száz százalék, de abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok, ezért bambán ácsorogva, de őszintén teszem fel a legostobább kérdést, ami csak eszembe juthat. - Álmodom, vagy ez tényleg megtörténik?
Vendég
Don't Hide Your Real Face
Vendég
Tárgy: Aaron lakása Hétf. 24 Aug. 2015 - 22:50
Kényelmes, de nem túl nagy lakás. A berendezés stílusos, meglátszik rajta a pénz, ahogy sokszor az elhanyagoltság is. Az ágyon, fürdőn, kanapén és hűtőn kívül túl sok minden nincs használva benne, egyértelmű, hogy a lakója nem tekinti a lakást otthonának.
A hozzászólást Aaron Waters összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 27 Aug. 2015 - 20:20-kor.
Kezdőlap 
