*Határozottan ostobán viselkedem, bárdolatlanul, bántón. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe Hendialával, soha nem kellett őt még ennyire távol tartanom mindentől mint most. Soha nem történt a mi kettőnk életében olyan veszteség ami miatt ennyire szüksége lett volna rám én most mégis a lehető legtávolabbra taszítom magamtól csak azért, mert úgy érzem egyetlen másodperccel sem bírom tovább, hogy ne öleljem magamhoz, ne csókoljam meg, hogy ne ajkaimmal töröljem le sós ízű könnyeit az arcáról. Önző vagyok és kegyetlen, gyűlölöm magam minden egyes kiejtett szóért melyek épp úgy vájnak éles tőrként az én lelkembe is mint az övébe. Ám én évszázadok óta viselem e sebeket és magamnak okoztam őket mint egy remek önkínzó pszichopata míg az ö sebeit is én magam okozom most. Az én kezemben van a tőr amit barbár módon forgatok meg a szívében. Az sem mentség, hogy nem csak magamtól, a közelgő háborútól, a harctól is távol akarom őt tudni. Megóvni, elrejteni…..mintha az jobb lenne mint amit én teszek vele magyarázat nélkül. Úgy viselkedem mint egy éretlen kölyök, pedig mindig tekintettel voltam az érzéseire, a vágyaira, a kívánságait lestem, dacolva mindenkivel magam mellé emeltem csak azért, hogy tudjam mindig biztonságban lesz. Ő most ki akart törni ebből a körből amit évszázadokon keresztül építgettem és úgy érzem a vesztébe rohan. A józan érvek hatástalanok, a kérésem szintúgy s mindez egyszerre sarkall olyan lépésre amit normális esetben soha nem tennék meg. Sűrű, sötét köd száll az agyamra és bénít meg, látom ahogy szép vonásai fájdalmasan megrándulnak a vádjaim súlya alatt, tudatosul bennem, hogy ártatlan lelkének finom vásznát épp most szaggattam szét, ennek ellenére ő még mindig nem vág hozzám semmit pedig ha létezik isten hát ő a tanúm, hogy ezt kellene tennie, talán észhez térnék. Tekintetében kínzó fájdalom lángja lobban a halvány remény mellett, hogy még minden megjavítható s látom a szándékot mellyel hozzám lépne miután bocsánatot kértem. Ha meg sem szólalnék ezután…..de nekem bántanom kell, hogy távol maradjon s végső kétségbeesésemben a legbrutálisabb módját választom. Apró keze lendül s arcomon csattan, el sem fordítom. Megérdemlem. Ennél sokkal többet, hiszen pont azt a lényt bántottam aki végképp nem érdemelte, akit szívemből szeretek, akit minden fájdalomtól meg kellene óvnom s most ez a visszájára sült el. Ordítani tudnék, szavai tüzes vasként vágnak utat a lelkembe, miközben jeges folyam árasztja el a testem. Dermedten állok s nézem ahogy világom összeroppan távolodó, még a haragban is kecses alakja láttán. Hiába vetném magam utána, háborgó lelkén most nem enyhítenék, olaj lenne a tűzre mi fájdalmában benne lobbant. Szerelmem romjain ülök gyászt a mardosó csendben ami utána maradt, tátongó űr a szívemben amit semmi és senki nem tölthet ki, vérző seb örökké tartó fájdalma a „jutalmam” azért amit tettem. Eltemetem. Mélyen a lelkemben minden gyötrelmével együtt. Arcom gránit keménységűre dermed, tekintetem üres ahogy körülnézek a konyhában s még ez a hétköznapi látvány sem rángat vissza a valóságba a pokolból. Mint egy alvajáró, úgy mozgok s teszek rendet magam után, mintha nem történt volna semmi, nyoma sem marad a pusztításnak amit én műveltem. Hangom üresen kong ahogy utasításokat osztogatok a telefonon keresztül az ajtó megjavítására mielőtt távoznék. Lelkemben az aggodalom tovább tombol, hogy nem tudom hol van s merre jár, hogy a fájdalom mit én okoztam neki nem kényszeríti olyan tettekre melyek a vesztét okozzák. Csak egyetlen gondolat fészkeli el magát az elmémben, miszerint megérezném ha baja esne, de egyelőre csak a kínzó fájdalmát érzem mely nem csitul ám rohamtempóban távolodik. Nem megyek vissza a toronyba, nem kívánkozom emberek közé, a tetőre visz az utam s onnan egyetlen nagy lendülettel emelkedem a levegőbe, mint egy rakéta hasítom az eget a felhők fölé. Tudattalanul fordulok a Vindorielt rejtő sziklák irányába.*
//Én is köszönöm. Nem így terveztem, de mint tudjuk a karakterek önálló életet élnek és halnak. a szomorúsága ellenére imádtam minden percét! //
Ha Ellael őrületnek véli, hát nem tehetek róla, akkor talán nem is ismer annyira. Mindig is akartam másokért tenni, most éppen abban látom a megoldást, ha én is részt veszek abban hogy megvédjük a rendet. A szürkeszárnyú angyalnak abban igaza van, hogy a gyógyítással is megtehetem ezt, valahogy mégsem érzem azt, hogy úgy igazán odacsaphatnék másoknak. Valahog olyan tehetetlennek érezném magamat, ha csak azt várnám, hogy ki sebesül meg. Fehérszárnyúnak lenni nem jelenti azt, hogy csupán ülünk a fenekünkön, hogy majd a távolból, passzívan nézzük végig az eseményeket. Ellael tudom, hogy engem védene, de nem lát a lelkembe, nem tudhatja, hogy mennyire kétségbe voltam esve, amikor nem tehettem semmit Kono-ért. Nem akarom mégegyszer átélni azt az érzést, hogy mások a szemem láttára halljanak meg. Békélésként simítok végig rajta, hátha akkor jobban megérti, hogy mire vágyom, mégis úgy érzem, hogy itt ma nagyon nem értjük meg egymást. Nem érzem úgy, hogy szégyenlősnek kéne lennem előtte, az viszont határozottan rosszul esik, hogy a gyengédségemet semmibe veszi, hogy újabb bántásba fog. Rá nem jellemző az ilyesmi, mindig figyelembe vette, amit én akarok, mintha kettőnk között nem lennének körök... Ehhez képest most pont úgy kezel, mintha valóban a főnököm lenne. Helyre akar tenni. Értek én a szóból. Először is jobban összehúzom magamon a köntöst, már így is többet látott belőlem, mint eddig bárki Clarionon kívül. Letörlöm a könnyeimet, és dacosan meredek rá, elsőre megszólalni sem tudok a döbbentettől, hogy ilyesmit vág a fejemhez. Ám lépnék közelebb hogy ismét összesimuljunk, amikor bocsánatot kér, ám amit utána hallok tőle... hát így soha senki nem bántott meg. Automatikusan lendül a kezem, és csapom arcon. - Mindenkitől, csak tőled nem vártam volna ezt. – Hebegem, mert sosem gondoltam volna, hogy kettőnk között tettlegesség merülhet fel. Kivetem magamat a kitárt ablakon, és még útközben alakulok át, hogy eltűnjek a felhők között. Minél messzebbre akarok menni most innen. Azt hittem, hogy ő megért. Hogy lehettem ilyen ostoba? Úgy gondoltam, majd neki elmondhatom, hogy mit szeretnénk, ketten majd erősek lehetünk, támaszkodhatunk egymásra, mint eddig mindig. Ehhez képest elárult, és többé nem lehet semmi sem olyan, mint volt. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogva vitorlázom a felhők felett, és eljátszom a gondolattal hogy zuhanórepülésbe kezdek anélkül, hogy kinyitnám a szárnyaimat. Egyetlen valaki miatt nem teszem meg ezt végül. S az nem Ellael. Nem is Clarion. Hagyom, hogy a szél megtépkedje az arcomat, a szemembe csapja a hajamat. A köntöst valahol már útközben elhagytam, most csak a lenge ruházat van rajtam, de mégsem fázom, angyali külsőm bőven elbírja a jeges fuvallatot. Sokkal inkább másvalami fáj.
*Sok féle nővel volt már dolgom, de mind közül a gyerekesen makacs a legnehezebben kezelhető és Hendiala most pont ezzel a variációval állít szembe. Nem tudom meggyőzni még a halál, az erőszakosan kioltott élet érzékletes leírásával sem, pedig ez pont nem az ő lelkének való. Ő gyengéd, figyelmes, kedves, odaadó….életét a betegek gyógyításának szentelte, hogyan fogja mégis ezt összeegyeztetni mindazzal amit a gyilkolás takar? Úgy érzem nem tudja mit akar felvállalni, nem érzi a súlyát, csak most kétségbe van esve, haszontalannak érzi magát amiért ő életben maradt, Kono pedig nem, s kettejük közül őt védtem meg. Tiszta sor, talán a bűntudat karistolta az elméjébe ezt az eszement ötletet, de ezzel a felismeréssel nem megyek sokra, a megoldást nem látom olyan kristálytisztán mint a problémát.* ~Ne, ne nézz rám azokkal a nagy szemekkel! Ne tedd ezt velem drága Hendiala!~ *Csak hallgatom ahogy még tovább fűzi, bonyolítja, tervezgeti az őrületet. Még hogy pajzs lesz. Ha gyerek lenne most nevetnék, de ő komolyan gondolja és hacsak nem kötözöm le akkor véghez is viszi, legalábbis most nagyon elhatározta magát. Kíváncsi vagyok meddig tart ez nála, makacs marad és már csak dacból is megteszi vagy menet közben megretten és visszakozik. Nem kell mondanom magamnak, hogy az utóbbinak örülnék jobban és cseppet sem lenne attól kevesebb a szememben, de hogyan magyarázzam el ezt egy nőnek? Pláne amikor az érzelmeimre apellál, bár oly ártatlan ő, mégis mesterien bánik a női képességeivel melyek mindenkinél veleszületettek. Ahogy az arcomon végigsimít, villámként cikázik át a testemen, hogy lassan csitulva békés és puha bölcsőjébe fektessen. az érzés, hogy lelkének fájdalmai az egekbe szöknek, viharként tombolt bennem s mikor hasonlóképp megérkeztem, nem is figyeltem arra mit visel, vak voltam és érzéketlen ezen a ponton, öleltem de nem tudtam hogyan, csak az volt a fontos számomra, hogy elapasszam a könnyeit s kétségeit. Most azonban, tekintetem könnyedén fut végig alakján s ugyan zavarba nem jövök, de kellemetlenül érzem magam, mintha kukkoltam volna, pláne mikor kiderül, hogy nem koktélruha hanem hálóing, vagy mi a fene. A jó ég sem tudja mit képesek a nők magukra húzni alváshoz, de háttal állva neki azért elmerengek azon a „pizsamaszerű” költeményen és joggal teszem fel a kérdést később midőn megérkezik utánam a konyhába. Ügyet sem vetek a mellkasomat megcélzó ujjakra és a kérdésre, utóbbit szándékosan félretolva. Két kezemet széttárva fogom az egyikben a doboz tojást, a másikban sajtot.* -Vártál valakit, vagy vendéged volt mielőtt kétségbeestél és elhatároztad, hogy amazonnak állsz? *Talán csak én érzem jogosnak, s az a kép amit magam elé képzeltem, főszerepben az alvóruhával, nem a helyzethez illő. Vádolni bármivel amihez ráadásul nincs is közöm, mikor még javában gyászoljuk a barátunkat….nem csak ostobaság de minősíthetetlen bárdolatlanság is.* -Bocsáss meg! Nem akartam….*Lesütöm a tekintetem és elfordulok, megengedem sőt, egyenesen követelem magamban az önostorozás gondolatát. Érdekes, hogy amit eddig fájón felelőtlenségnek és gyerekes makacsságnak éreztem, most mennyivel jobb téma. Megdöbbentően jobb. * -Azt mondtad velünk akarsz repülni és küzdeni. Nos akkor azt hiszem beszélnem kell Eldoriennel, hogy helyet kapj a Védelem kasztjában. Minden bizonnyal elintézhető, ott lesz partnered ahhoz, hogy gyakorolhasd milyen pajzsnak lenni. *Igen, gonosz vagyok most és igen utálom magam érte. A tojások gyors halált halnak a szavaim közben előkerített tálban, és már sajtreszelőt keresek, hogy azon is kiélhessem a hirtelen támadt rombolhatnékomat. Persze egy darabka sajt morzsává reszelése éppenséggel nem nagy rombolás, sőt szerintem jót is teszek vele, de maga a tevékenység némi harcias féltékenységgel párosítva egyszerre kielégítő és megfelelő nagyságú rendetlenséget eredményez. Pont olyat mint amilyen most a lelkemben dúl Hendiala féltése, a borzasztó ötlete és a saját hülyeségem szülte káoszban.*
Nem akarok én olyan kérdéseket feltenni, amitől úgy véli, hogy dillemmára ad okot. Nem akarom, hogy csalódjon bennem, hiszen eddig mindig úgy tűnt, hogy távol tartanám magamat a harcoktól, viszont többé nem tudom tétlenül nézni, hogy a barátaim, a testvéreim meghalnak. Nem, erősnek kell lennem, és nem hagyni, hogy Ellael örökösen megvédjen. Fehérszárnyú vagyok, de nem holmi báb, akinek a naivitásával bárki visszaélhet. Küzdeni akarok a társaimért, s most nem magamat, hanem Kono-t sajnálom, hogy eddig nem voltam rá képes. Ez már őt nem hozza vissza, de emléket állítok mindannak, amit ő képviselt. - Nem, nem akarok beleroppanni. Csak.. ki akarom használni, hogy angyal vagyok. Nem pusztán a gyógyítással. Veletek akarok repülni, küzdeni. Ne vedd el ezt tőlem... kérlek. – Nézek rá hatalmas szemekkel. Ha ehhez az kell hogy öljek, az ártatlanság védelme érdekében meg fogom tenni. Kétlem, hogy ettől elszineződnének a tollaim, hiszen nem támadásra, sokkal inkább megismerésre használnám az esetleges lánzsámat. Amolyan görög istennő módjára. Remélem, hogy Ellael ezt megérti, mert szükségem van rá. - Igen, gyakorolni fogok, nem az ölés élvezetéért. Pajzs leszek, nem rémít meg mindaz, amit mondasz. – Nyúlok oda az arcához, hogy végigsimítsak rajta. Talán ez kellett, Kono halála, és hogy jó pár napig gyötrödjek a saját használhatatlanságom felett, de most már tudom, hogy mit kell tennem. Nem akarok örökké haszontalan gyermek lenni. Ellaelnek abban igaza van, hogy valóban a civil életben fontos a munkám, és a gyógyítás sem lebecsülendő, ám nekem ez már nem elég. Továbbfejlődnék, és remélem ez nem áll közénk. Tudom, hogy őszinte, és vigyázni akar rám. Inkább az ablakhoz lépek, hogy kissé kinyújtózzak, immár emberi alakomban. S igaza van, nem figyelek oda, hogy mi van rajtam, és az ívben megfeszülő testem is igen nőiesnek tűnhet így. Halovány mosollyal eszmélve fordulok vissza a vállam felett, letörölve az utolsó könnyeimet is. - Koktélruhában nem szoktam aludni. Olyan pizsama..szerű. – Rántok egyet kecsesen a vállamon, és igaza van, magamra kéne kapnom egy köntöst, holott az előbb még a karjaiban is ültem, miért volna más, hogy így láthat? Mi változott? A zavarát mindenesetre érzékelem, ettől én is elpirulok, így gyorsan leemelem a köntöst a szekrényre akasztott fogasról, és a vállamra terítem. Igaz, hogy nem hosszú, térd alatt azért kilátszom belőle. Belecsusszanok a papucsomba, és kisietek a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat, kifésüljem a hajamat. Ha már vendégem van, valóban ne mutatkozzak ilyen lehasználtan előtte. Pár perc múlva térek visza hozzá a konyhába. – Biztosan sok a dolgod, köszönöm, hogy eljöttél. Talán jól leszek. Akkor el tudod fogadni, hogy ha én is tennék a rendért? – Próbálok elé kerülni, és ha hagyja, akkor a mellkasára illesztem az ujjaimat, nagy komolyan, elhatározással az arcomon. Legalább egy igent ki akarok csikarni tőle, nekem ez most fontos volna.
*Miért találja magát kevésnek? Életeket ment, köztük az enyémet is visszahozta a pokol legmélyebb bugyrából, nem én vagyok azonban az egyetlen. Küszöbön áll a háború, bármennyire is próbáljuk tagadni s az alsóbb körök felé titkolni a jeleket, nem fogjuk tudni meggátolni. Szükség lesz rá, a tudására, a lelkére, a szívére, mert mindaz amit tesz lényének biztos pontjáról fakad, s ott tör-zúz, rombol, ő mégis kitart s megrázva magát újra és újra harcba indul. Hogy ne lenne harcos, mikor többet tesz mindenkiért mint hinnénk? * -Hendiala. Amit te teszel azt senki más nem tudja, a lelkedet adod cserébe mások életéért, erődön felül küzdesz olykor és ne roppansz bele abba a fájdalomba, gyötrelembe és kínszenvedésbe amivel szembesülsz. Ennél nem tudsz többet kívánni, ez a minden. A te harcod akkor kezdődik amikor a miénk véget ér, és mi sem vagyunk ott melletted. Nem értesz semmihez? A tenyereiden hordozod az életet, ez semmi? *Nem, akinek akkora lelke és szíve van mint neki, nem lenne képes harcolni mások ellen, vért kiontani, megsebezni, gátlástalanul húsba vágni és nézni amint a ragyogó tekinteteket ráérősen opálosra üvegezi a halál. Nem, erről le kell beszélnem, nem én leszek az aki támogatja ez irányú terveit, nem én leszek az aki tiszta lelkét hordozó kezébe fegyvert adok, nem én leszek az aki segíti abban, hogy hószín tollai szürkésbe forduljanak. Makacs mint az öszvér, ha most nem az ölemben ülne, minden bizonnyal dacosan toppantana is apró lábaival és csípőre tett kezekkel állna előttem. Szó se róla bájos lenne, de az már nem, hogy minek szól ez az akarat. * -Hendiala, már felnőttél, de ha ilyeneket mondasz akkor kételkednem kell. Harcolni akarsz? Hát tedd meg. Idézz meg egy angyali fegyvert és mártsd bele valaki testébe, érezd ahogy a szövetek szétszakadnak, ahogy kezedre ömlik az életet adó forró vérük, lásd amint a szemükből kihuny a fény és érezd örök életed minden percében utolsó gondolatukat amit az elmédbe vésett a pillantásuk. *Észhez kell térítenem, talán még nagyobb fájdalmat okozok mindezzel Kono halála után, de muszáj kirángatnom az önvád súlyai alól és elvennem a kedvét attól, hogy valaha is megpróbáljon harcolni, szemtől-szembe állni az ellenséggel. Mindezt nem ingerülten mondom és nem a fejéhez vágva, hangom halk mint amilyen eddig is volt, de súlyuk hatalmas. Éreznie kell milyen terhet cipel az aki harcosnak született, még az ő lelkük is sötétbe burkolózik minden egyes élet kioltásakor, mert másképp nem lehet túlélni. Ezek után persze nem csodálom, hogy nem akar egyedül maradni, a saját csapdámba estem bele végül, a távolságtartás teljességgel lehetetlen hiszen ebben nem tudok nemet mondai neki. Kelletlenül bólintok, de jókedvét még sem ez okozza hanem a tréfálkozásom, ami ismét csak telibe talál. Vajon Eldorien került már ilyen helyzetbe? Ő hogyan mászott ki belőle, hogyan szárította fel a nő könnyeit? * -Tudod, hogy hozzád mindig őszinte vagyok. *Nevetek most már én is és azon merengek mit dobjak össze neki gyorsan, amit ezek szerint nekem is meg kell ennem, noha egyáltalán nincs étvágyam. Legfeljebb leülök vele az asztalhoz és nézem. Amint kibontakozik az ölelésemből a szárnyaimat egyetlen halk surrogó hang kíséretében eltüntetem, ő még az ablakhoz sem ér mikor felállok az ágyról. Csak ekkor eszmélek és nézek végig rajta, annyira aggódtam érte, hogy fel sem fogtam mit visel, és ha belegondolok – és botor mód meg is teszem – hogy azon a lenge anyagon keresztül öleltem és a combjai szinte fedetlenek voltak…..sosem voltam még ilyen zavarba.* -Ez egy…khmmm….nagyon merész koktélruha vagy hálóing? *S már fordulok is el. Imádom és epekedek érte titkon, még sem láttam még ennyire lengén öltözve, az alakja beleég az elmémbe, akaratlanul is összehasonlítom angyali alakjával. Egyikre sem könnyebb emlékezni.* -Bocsáss meg, nem akartam illetlen lenni. *Kimenekülök a teakonyhába és belevettem magam a hűtőbe. Ha már főznöm kell, nos nem vagyok mestere a látványkonyhának, talán egy szendvics is megteszi. Hozathatnék is, úgy is fel kell hívnom a portást és szólnom kell az ajtóról, másik szobát kell kérnem, feltéve ha van szabad, vagy el is vihetném Hendialát a toronyba, alhatnék kint az irodában a kanapén, nem ez lenne az első eset. Azok után, hogy rátörtem az ajtót és itt töltöttem vele az időt….ennél többet már nem ronthatok az életünkön.*
[/i][/color]
Hendiala
Don't Hide Your Real Face
Angyal
my wings are made to fly
☮ Főkarakter : Eldorien
☮ Kor : 422
☮ Hozzászólások száma : 69
☮ Tartózkodási hely : New York
Tárgy: Re: Hendi lakása Pént. 4 Dec. 2015 - 10:59
Ellael & Hendi
Lehajtom a fejemet, ahogyan arra gondolok, hogy én soha nem fogok igazából a szeretteim mellett kiállni. Legkomolyabb támadó erőm a fénylő aurám, amivel esetleg fel tudok másokat tartani, ez viszont csak amolyan tessék-lássék megoldás. Ezzel hogyan menthetném meg akár Clarion életét? A gyógyítás szinte minden angyal sajátja, nem érzem azt, hogy ebben kiemelkedő lennék, még ha Ellael azt is mondja, hogy számítana rám. Való igaz, hogy ebben legalább az egyik legjobb vagyok, mégis... kevés, nagyon kevés. - Ennél többet akarok. Nem tudom nézni, hogy mások csatasorba állnak, s én nem értek semmihez. – Azon tűnődöm, hogy talán meg kéne kérnem őt, hogy a támadó képességei egyikét tanítsa meg nekem. Ha sokat gyakorlom, elképzelhető, hogy egyszer képes lesz akár egy angyali fegyverre, vagy tűz létrehozására. Nem hinném, hogy mindez lehetetlen, egyszer akár sikerülhet is. Ahogyan átöleljük egymást, egyszerre biztonságban érzem magam. Fájdalmat arcát látva eszembe sem jut, hogy valamit titkol, csakis arra gondolok, hogy együtt érez velem. - De igen. Nem tehetem meg, hogy örökké mások védjenek meg. Így soha nem fogok felnőni. A te oldaladon akarok harcolni. Többé nem engedhetem meg magamnak, hogy mások haljanak meg helyettem. Értem nem. Nem kell! – Rázom a fejemet vadul. Talán fogok még gyászolni, ám az erős karja nekem is is erőt ad, és el kell fogadnom, ami történt, még ha még most is ráz kissé a sírás. Véget kell vetnem annak, amivé váltam. Hiába kedvelnek sokan, nem lehetek a rendnek pont én a leggyengébb tagja. Biztosan furcsa lenne engem bárkinek is edzés közben elképzelnie, de már elhatároztam magam az elmúlt napok során. Egymásra nézünk, s úgy mér végig, hogy valóban igaza van, bármi megtenne értem. Ahogyan én őérte. Ezért nem szabad hagynom, hogy ha Kono elment, neki is fel kellene áldoznia magát miattam. - És... ha maradnál? Már nem akarok egyedül lenni. – Kezdem őt kérlelni. Tudom, hogy önző vagyok, és eddig én bújtam el a nagyvilág elől, de most, hogy itt van, nyugalom száll meg, nem tudnék ismét napokig magamba zuhanni. Vagy talán nekem kellene visszamennem dolgozni? Nem, arra még nem tudnék úgy koncentrálni. A furcsa vicce nyomán akaratlanul is elnevetem magamat, és törölgetem a szememet, amely vörös ugyan, mint egy albínó nyúlnak, de legalább a könnyeim elapadtak. – Legalább végre kimondtad. – Bújok ismét hozzá, számomra az őszinte vicce sokkal többet ér, mintha bókolna. Valahogy úgy vélem, hogy Ellael nem feltétlenül a külsőm miatt kedvel. Bármi is van köztünk; összetartozunk. Az arcához érintem a sajátomat, és adok egy puszit. Ebben most minden benne van, hálás vagyok a törődéséért. Beleszimatolok a levegőbe, mert bár az angyali mivoltomból kifolyólag hetekig nem kéne fürdenem, hogy elveszítsem az igazi illatomat, ám a lakásban már rendetlenség, kosz, és levegőtlenség van. – Te is eszel akkor velem? – Kérdezem várakozóan, s kibontakozom az öleléséből. Az ablakhoz lépek, s mielőtt kitárnám, eltűntetem a szárnyaimat. Ki tudja, hátha éppen a külső ablakmosók vannak itt fent, nehogy meglássanak úgy. Még aprót szipogok, lassan eloszlik a sírás.
*Volt idő mikor Hendiala nélkül éltem, volt idő mikor lénye nem töltötte el szívemet és lelkemet, most úgy érzem akkor nem is éltem igazán. Ott volt amikor belesüllyedtem az Anshara állapotába, az ő tekintetét láttam álmaimban, s az ő hangja és gyengéd érintése volt az ami kihúzott a szakadékból ahova önként zuhantam. Az az angyali szempár azóta is kísért álmaimban, nem tudok lemondani róla, pedig a lehető legtávolabb kellene űznöm magamtól, én mégis a nehezebbik utat választottam, most már tudom, hibát hibára halmoztam, az érzelmeim vezettek és nem az eszem. Talán már az enyém lehetne ha nem lettem volna önző, s nem emelem magam mellé, hogy láthassam minden nap. Egyedül, magányosan cipelem a terhem, nézem mosolyát, csillogó szemeit, hallgatom a csobogó patakhoz hasonlatos nevetését, sziporkáit, a csipkelődését, és nem tudok betelni vele. * -ha nagyon megsebesülnék, akkor óvhatsz, biztonságban a többi gyógyító között, Vindoriel szent falaival védve. Addig az enyém a felelősség. *Úgy mondom ezt, hogy tudja, nem tűrök további ellentmondást, másképp nem tudom távol tartani a veszélytől. Nem akarom, hogy ott legyen a harcvonalban amikor arra kerül a sor, még ha a véremet is veszik. *~Itt kell lennem.~ *Nem mondom ki hangosan, csupán sóhajtok ahogy átölelem a szárnyaimmal s tollaim az ő pihéit érik, minden egyes érintés végigfut a szárnyaimon s egy pontba sűrűsödik, végül a szívemet a torkomba emeli. Hogyan….nem mondhatom el neki azt amit szeretnék, a kérdése fájdalmasan érint, de biztos vagyok abban, hogy más szeretetet érez ő és mást én, nem tudhatja, nem mert nem mondtam el neki és soha nem is mutattam felé gyengéd érzelmeket. Az utóbbi időben azonban elgyengültem, túl régóta nyomja a vállaimat ez a súly, talán egy vétlen megjegyzés vagy bizalmasabb érintés, talán a Párizsból visszatértem utáni vacsora, a meghitt percek amikor borba fojtottam a vágyaimat. * -Csssss, nem mondj ilyeneket. Csak….most maradj így és nyugodj meg. Nem kell erősnek lenned Hendiala. *Mennem kellene, amint felszáradtak a könnyei, vagy ha sikerül álomba ringatnom, magára hagyom s holnap majd remélhetőleg képes lesz továbblépni. Muszáj, nem akarom, hogy a gyász és a bánat, az önvád belülről feleméssze. Szorosabbra húzom a szárnyaimat, az övéit ölelem, lehunyt szemhéjaim mögött egy másik világ vár rám melybe gyakran belemerülök. Elteszem a zsebkendőt, arcát ismét a tenyerembe fogom s emelem míg a szemeimbe nem tekint. Cikázok a kék csodás kék ékkő között, látom bennük magamat, tükre az elsírt könnyektől csak nagyobbá tesz, meg-megremeg mint a víz felszíne a belédobott kavicstól. * -Most mennem kell Hendiala. *Mosolyom bátorító, próbálok lelket verni belé, hisz erős ő, túl lesz ezen nekem pedig újra távolabb kell mennem tőle. Korábbi ígéretemnek ellentmond a döntésem, vajúdok közöttük, nem hagyhatom magára mégis hűvösebbnek kell lennem amivel csak megbántom majd. Hogyan tehetnék helyesen?* -De előbb….enned kell valamit és aztán pihenned. Borzalmasan nézel ki tudod? *Csak ugratni próbálom ahogy máskor is de ahogy kimondom tudom nem helyénvaló. Pocsék lelki szemetes vagyok. *- Nem teheted ezt magaddal, készítek neked vacsorát, betakargatlak s aztán hazamegyek. Nem maradhatok tovább. *Akkor jut eszembe az ajtó amit betörtem, nem is néztem meg de talán csak egy zsanéron lóg, így nem maradhat a lakosztályban. *-Kérek egy másik szobát neked, csak egy nap, gondoskodom az ajtóról.
Kezdem lassan elfogadni, hogy nem azért jött, hogy szemrehányásokat tegyen. Tényleg érdeklődik, nem akarja, hogy szenvedjek, holott neki a legjobb barátja halt meg, most mégis velem törődik... Egymásért aggódunk, de neki nem tudok alkalmat adni, hogy gyászoljon, mert a saját nyafogásom nyűgét is az ő vállára helyezem. Nem tehetek róla, hogy ennyire érzékeny vagyok, távol áll tőlem a harc, a háború, mindig úgy reméltem, hogy meg tudjuk tartani a békét is. Nem voltam az igazgatótanács tagja, még ha Ellael szerintem mindent el is mondott, próbáltam felülemelkedni, és magamat is azzal bíztatni, hogy nem lesz semmi baj. Az aggasztó események vélhetően ötezer éve mindig előjöttek, az érdemes vezetőink majd együtt megoldják. S most a szívemig hatol, egy hozzánk ennyire közel álló, bölcs teretmény ment el. Ahogyan megcsókolja a homlokomat, a zokogás is szipogássá szelidül, és már lassul a lélegzetem, még be is tudnék aludni a mellkasán, hiszen éjszakánként nem tudok, a jégelementál gyorsan üvegesedő tekintete kísért. Talán csak én érzem vádlónak, beleképzelve, hogy miattam halt meg. - Én... azt hittem, hogy fordítva. Ha nagyon megsebesülnél... – Utalok arra, hogy itt voltam, amikor komolyan vissza kellett hozni a halálból, minden gyógyító tudományomat bevetettem. Angyalként szinte csak ehhez értek. Miért kéne rám vigyáznia? Végülis... milyen indok utal rá, hogy így tegyen? Nem is tudom, hogy az apámként gondol rám, vagy a bátyámként, valahogy így viselkedik velem. Többre nem is merek gondolni, hiszen azzal csak magának ártana. - Köszönöm, hogy itt vagy. – Suttogom két szipogás között, mégis tökéletesen biztos vagyok benne, hogy minden szavamat pontosan érti. Ahogyan ő is felpattintja a szárnyait, egymáshoz érnek a tollak, engem cseppet sem zavar, hogy az övé szürke az én hószínűmhöz képest. Valahogy olyan, mintha most egymás lelkeit simogatnánk. S most oda is hajol, még a lélegzetem is elakad, szinte az ajkaim között érzem az ő könnyeit is a sajátomé mellett. - Miért szeretsz engem ennyire? Nem tudok... nem vagyok képes erős lenni. Fecsérled rám az idődet... – Mormolom zaklatottan, és így is gondolom. Minden perc, amit velem tölt, kedves számomra, de nem tudom, hogy számára ez miért... fontos. Mi az, amit én adhatnék? A társaságom egyszer majd nem lesz kielégítő, főleg, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg kell majd kérnem Ellaelt, hogy segítsen az apám ügyében...
*Szükségem volt rá mint szomjazónak egy korty vízre, pedig nekem kellene őt vigasztalnom, óvnom minden bajtól és fájdalomtól. Bűntudata van pedig nem kellene, én voltam olyan ostoba és naiv, hogy nem számítottam semmire mikor mindannyian távol voltak. Én küldtem őket a halál torkába, hiába volt minden elővigyázatosság és még azt a hibát is elkövettem, hogy két védencem volt egy helyen egy időben. Hogyan is választhattam volna közülük? S még csak azt sem mondhatom, hogy szerencsétlen véletlen, hiszen megtervezett, az utolsó mozzanatig pontos koreográfia szerint zajlott minden. Kono tekintete azóta is előttem van, a fájdalomtól eltorzult arc, hallom az utolsó leheletének suttogó hangját mellyel még csak nem is vádol. Csupán elbúcsúzott és esküszöm, az a nő akit én ismertem és szerettem és aki imádott élni, akkor és ott mintha boldogan ment volna el. A szívem vérzik, a seb hegesedik majd újra felszakad és mennem kell tovább az úton, cipelem lelkem bűnének súlyát, miközben Hendialát ölelem és vigyázom. Meg sem érdemlem, sem őt sem az életet….mégis mint egy utolsó gondolat, eljátszom azzal az illúzióval, hogy ő az enyém. csak még egy percre hadd érezzem. Csókom a homlokán érinti mint apa a gyermekéjét, s hallgatom a kis angyal önmarcangoló vádjait. * -Nem, dehogy, Hendiala ne vádold magad, kérlek. *Nekem fáj de meg is érdemlem, az ő szemei nem sírásra valók, nem arra teremtetett, hogy bűnös legyen vagy szomorú, neki nevetnie kell, élnie, éreznie. * -Nem is kellett, nem kellett volna, soha nem is fog kelleni. Az én dolgom, hogy vigyázzak rád. *Az az igazság, hogy döntésem oka Kono iránti bizalmam, az ő ereje és képességei tették a második helyre amiért legszívesebben véresre korbácsolnám magam. Fejét a mellkasomra vonom s ő engedelmesen rá is simul s újra csak ringatom magam a hazug illúzióban, hogy ő az enyém.* -Nincs tennivalóm Hendiala. *Hiszen lemondtam mindent az elkövetkezendő bizonytalan időre. nem akarok és nem is tudnék foglalkozni most semmivel, az üzlet megy nélkülem is néhány napig, az aláírások és szerződések várhatnak. Ott a szárnyaink sátra alatt, megtörve és fájdalommal telten arra gondolok, hogy ideje véget vetni földi létemnek, az Anshara csalogatóbb mint valaha, elbújni, elmenekülni mindentől, hogy több hibát ne vétsek s ne taszítsak mást a halálba azzal, hogy ne teszek semmit. Mégis milyen őrangyal vagyok ha még ennyit sem tudtam tenni Kono-ért? S akkor Hendiala megszólal, halk hangja miután elvesztem gyönyörű tekintetében, a szívemet célozza meg, a lelkem mélyére hatol és szétszabdalja illékony terveimet. Rámutat a gyengeségemre, pálcát tör felettem, s tükröt tart elém melyben gyávaságom bizonyítékát láthatom. Kezembe fektettem arcát, s hozzáhajolok, ajkaim sós könnyektől csillogó bőrét érintik, szemeim lehunyom s elképzelem a jövőm egy álomból csípett darabját.* -Nem küldelek el…_nem_engedlek_el_ soha többé. Velem maradsz, én vigyázok rád örökké.
Elsőre csak arra tudok tippelni, hogy nem tudta kivárni, amíg túlteszem magamat a dolgon, és számonkérően azért jön, hogy megérdeklődje, mikor állok ismét munkába. Nem, nem lehetek ilyen gonosz, hogy ezt feltételezzem, önző vagyok, neki is biztosan fáj. A legjobb barátját, szinte a másik felét veszítette el miattam, most kivel lehetne vajon együtt? Ahhoz képest, hogy szerettem volna, ha ők ketten egymásra találnak, most ki lesz Ellael méltó párja? Keresnem kéne egy másik, Konohoz korban hasonlító halhatatlant? Talán Caryeth? Most más nem jut eszembe. Ám ha Konot nem tudtam felé terelgetni, a Diplomácia vezetőjével hogyan tehetném mindezt. Kiscicaként bújok hozzá, hagyom, hogy szívveréséhez csatlakozzon az enyém is, s belesóhajtsak az aurájába, fájdalmasan sipoló tüdőmmel is tudassam vele, elveszett lélek vagyok, elárvult, aki csak az ő karjában talán megnyugvást. Érzékelem a puha, szinte atyai csókot, amit a homlokomra hint, így belekapaszkodok az ingébe, és feljebb tornászom magamat, ahogyan letörli a könnyeimet. Mintha nem lenne még több belőle... - Nem hibáztál. Ott sem voltál. Én vagyok olyan... nyomorult, hogy meg sem tudom védeni magamat, és másokat sodrok veszélybe. - Tényleg így érzem, túlságosan is a való életre koncentráltam, hogy a kosztümbe bújva a főnököm segítségére lehessek. Estekénként ha nem vagyok még nagyon fáradt, repkedek, de úgy semmi más nincsen, ami a természetfelettihez kötne. Valahogy teljesen emberként viselkedem, és amikor megtámadtak minket, teljesen lefagytam, nem tudtam mit kezdeni magammal, és ott találtam magam ösztönök nélkül. Ellaelnek kellett előtűnni a semmiből, hogy engem mentsen, ha már Kono-t nem tudta. Bár kettőnk közül kellett volna választania, s felkínálhattam volna a jégelementált magam helyett. - Az ártatlanság... mit sem számít. Nem tudtam harcolni... – Hajtom le lemondóan a fejemet, ám ő felemeli, hogy egymást tudjuk nézni. Nem tudom, hogy miért ennyire kedves velem, amikor nem érzem azt, hogy most megérdemelném. Talán túl sok időt töltöttem már mellette, lehetséges, hogy már kolonc vagyok. Szinte ég az arcom, ahol hozzám ér, így finoman arrébb rebbentem a tekintetemet, mert a végletekig zavarba hoz. Inkább visszadőlök a mellkasára, és csendesen szipogok. - Mi-miért jöttél? Jó, hogy itt vagy csak... miattam ne hanyagold el a tennivalóidat... – Most mégis a mellkasára támasztom piciny tenyeremet, és visszanézek rá, amolyan boci szemekkel. – Nem akarok többé ilyen távol lenni tőled... ugye nem küldesz el megint? Ugye nem?
*Eszemet vette a fájdalom és a gyász amiből ki kell kerülnöm, de míg Hendiala lelke nem nyugszik meg, az enyém sem lel megnyugvásra. Sosem árultam el az érzéseimet melyek iránta oly régóta lángolnak, ő pedig nem vette észre mert olyannyira ártatlan és tiszta lelkű. Miből is gondolná, hogy az ő élete számomra a legfontosabb s mindezt még magamnak is bizonyítottam amikor választás elé állított a sors. Hibáztam, be kellett látnom és ezzel együtt kell élnem, és nem csupán túlzás az örökkévaló szó. Őt látva Kono arca lebeg lelki szemeim előtt s talán ez mindig így lesz, hogyan birkózom meg vele nem tudom, de most mindennél fontosabb, hogy Hendiala arcáról letöröljem a könnycseppeket, fájdalmának csillogó bizonyítékait, hogy elringassam a karomban, hogy egyszer majd újra mosolyt lássak az arcán. azt a mosolyt amiért az életemet adnám s majdnem adtam is, nem sokon múlott. Kócosan, elgyötört arccal is szebb mint bármelyik angyal, földöntúli szépség ahogy a lelke is gyönyörű. * -Csssss! *Suttogom a csendbe és a karomba veszem, rekedt hangja fájdalmas húrokat penget a szívemben, ki tudja mióta sír egyfolytában, talán el sem csitult a pár nap alatt míg társaságát nélkülözni voltam hajlandó. Már ereje sincs ellenkezni, igaz máskor sem tette, nem volt oka rá hiszen sosem érintettem meg illetlenül, barátokként állítottam be a kapcsolatunkat, mind a külvilág mind őfelé is. Most engedelmesen bújik az ölembe mintha parancsba adtam volna s határozottságom talán ezt is sugallja, de hálás vagyok minden percért amit őt érintve tölthetek el. Bár a gyász nem múlt el a szívemből, háborgó lelkem elcsitul, a bosszú makacs akarása háttérbe szorul, köd lepi el. Szavai azonban tőrként döfnek bűntudatom közepébe, fellobbantva a ki nem hunyó lángokat. Kezem az arcára simul, s miután csókot leheltem homlokára kényszerítem, hogy rám nézzen, a szemeimbe.* -Nem a te hibád. Az enyém, én hibáztam…..Kono….miattam halt meg. De te élsz és én hálát adok a sorsnak amiért így történt. Nem veszíthetlek el. *Most mondtam ki először, tetteim következménye egész életemben kísérteni fog, de ha ez az ára annak, hogy Hendiala él, akkor boldogan viselem a súlyát. A kezemmel mellyel az imént arcán simítottam végig a zakóm zsebéből zsebkendőt húzok elő és könnyeit kezdem törölgetni, gyengéd érintésem nyomán a sós cseppek eltűnnek, ám a gyötrelem nyomai még ott maradnak a szép arcon. Felkapom a fejem mikor a szárnyai megrezdülnek, egy röpke pillanatra eszembe jut, hogy az ajtó tárva nyitva, de mégis ki jönne be? Halk susogás, zizegés közepette nyúlnak ki a szűrke tollakkal ékesített szárnyaim, gyengéden félrelökve Hendiala hószínjeit majd azokat is beborítva emelek sátrat magunk köré. Mintha így elzárhatnám a világot, a kegyetlen valóságot, egy másik világot teremtek magunknak. *-Nem szabad hibáztatnod magad Hendiala. Te olyan ártatlan vagy, semmiről nem tehetsz. Érted? Semmiről. *S utolsó szavaim másnak is szólnak, az én érzelmeimnek, melyeket nem tudhatnék a magaménak mégis eltöltik a szívemet. * -Nem szabad többet sírnod, ne ejts könnyeket. Én szenvedek helyetted is ha kell, de nem akarom, hogy bűntudatod legyen. *Arcának oldalára simítom újra a kezem és gyengéden emelem meg, hogy rám tekintsen, hogy tudja komolyan gondolom és ha kell parancsba is adom. Ha rám néz és van lehetőségem elmerülni csodálatos lélektükreiben, hát megteszem, mert csak találok megnyugvást fájó lelkemnek. *
Tudtam, hogy meg fog látogatni, biztos voltam benne. Még akkor is, ha tudja, hogy most senkit nem akarok látni. Olyannyira senkit, hogy nem méltattam szóra, hogy otthon maradok, nem jeleztem, csak nem keltem ki az ágyból. Kell, hogy ezt megértse, mert magyarázkodni most nincsen erőm. Igaz, hogy Kono hozzá állt közelebb, nem pedig hozzám, mégis szerettem, tiszteltem, mint felettest, fogjuk rá, hogy barátot, ám az, hogy miattam miattam kellett meghalnia, teljesen kiborít. Nem tudom, hogy Ellael mit gondolhat rólam, főleg Clarion érzései jutnak el hozzám. A testvérem is maga alatt van, igaz nem annyira, mint én, és ő is főleg miattam. Nyilván sajnálja Konot, hiszen neki a közvetlen felettese, ám Clarion sokkal gyakorlatiasabb. Ő naponta találkozik a halállal a kórházban, míg hozzám aligha jut ez el. Könnyzuhatatagmon át nézek csupán fel, amikor hallom, hogy betörik az ajtó. Bele sem gondolok, hogy betörő jönne, innen nem nagyon van mit elvinni, ha csak nem a plüsseimet. Jó, van egy tévém, és pár háztartási eszközöm, néhány ékszer, de alig költök valamire, nem én lennék az eszményi áldozat. Felemelem a fejemet, hogy jobban lássak, még a hajam is némiképpen összekócolva, igaz, angyali génjeim miatt még most is tökéletesen selymes minden szál. Miért jött ide? Hogy leszúrjon? Hogy munkára fogjon? Hogy végre elhitesse vele, hogy az élet megy tovább, és miért búslakodom? Az arcáról nem lehet leolvasni semmit, csak a megszokott eltökéltséget. - Én.. – Kezdek bele, de begörcsölök, már napok óta nem szólaltam meg, nem megy túl jól még a beszéd sem. Ahogyan közelebb ugrik, összerezzenek, nem is tudom hirtelen, hogy mi történik. Aztán átölel, s engedelmes kismacskaként fúródok az ölébe, a mellkasának döntöm a fejemet, és ismét kitör belőlem a zokogás, méghozzá oly erővel, hogy mindkettőnk testét rázza. Erőtlenül próbálok levegőt venni, úgy egy perc után, mikor végre úgy érzem, hogy elfogyott a lendületem, és már csak csendesen szipogok. - Az én hibám... Miattam halt meg... Miért nem velem történt mindez? – Ha valaki példát akart volna statuálni, akkor velem is megtehette volna. Talán véletlen, hogy így alakult, hogy Kono volt a tűzvonalból. A miérteket már nem fogom megtudni, csak tépelődöm a történteken. Érzem, hogy Ellael erősen tart, pedig ki akarnék bontakozni az öleléséből, legalább a szemeimet megtörölni, orrot fújni. Valahogy rendben hozni. Kétségbeejtő, hogy így lát. Lerombolom az összes illuzióját, amit rólam épített fel. Szörnyű, amit most teszek... Mégis, hószín szárnyaim maguktól emelkednek, és mindkettőnket betakarnak, óvon, védőn, akárcsak a karjai. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is az angyali kinézetét mutatná.
*Meghasonlottam önmagammal. Volt egy pillanat Párizsban amikor kétfelé szakadtam, Hendiala életét féltettem, de egyben Konoért is rettegtem, a lelkem kétfelé vált, szétszakadt, az életem romokban hevert. Abban a pillanatban a sötétség felhője burkolt magába elzárva minden gondolatomat, beledermedtem. Napokkal később is visszatér az emlék, verejtéktől hűvös bőröm szinte szürke mikor felriadok az álomból, gyilkos tőrként vág a szívembe mely bosszúért kiált. Önmagam okolom és teljesen jogosan, én küldtem el őket, mindannyiukat, két védencem is egy helyen volt. Az a pillanat amikor megláttam őket az erőmet megfeszítő száguldás után, örökre az elmémbe égette magát. Véget nem érő álom ahogy Hendialát próbálom biztonságos helyre vinni miközben Kononak már csak halott testéről gondoskodhatok. Nincs meg minden részlet, nem tudom felidézni hogyan jutottunk végül haza, csak azt tudom, hogy szívem egyik fele őrjöngött az elkerülhető gyásztól, míg a másik még mindig zaklatottan ugyan de elcsitult mert Hendiala biztonságban volt a toronyban. Az ezt követő napokban csak lézengtem, az üzleti ügyeimet felfüggesztettem mindenki megértése mellett, nem sokkal később a nappalim romokban hevert, törtem zúztam, hogy a fájdalmamat enyhítsem de tudtam, hogy felesleges. Nem fog elmúlni ezer év múlva sem, mikor már talán Vindoriel teraszának köveit súrolja éjfeketébe hajló szárnyaim tolla. Elkerülhetetlen. Ez fog történni. A bosszú sosem édes, fájdalmasabb nincs is annál és nem hoz megnyugvást mint ahogy azt sokan remélik, mégis megteszik. Ahogy én is megteszem majd. Akkor pedig minden egyes toll sötét lesz mint az éj. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését a gyötrelmét, minden egyes nappal erősebben. Láttam ahogy szenved és szenvedtem én is. Tudtam, hogy hagynom kell míg a gyász önmagát nem falja fel, de végül….nem ez történt. Megéreztem azt a végső gondolatot ami mindennek véget vethet, ami jeges tőrként fúródott a lelkembe és nem maradhattam tovább. Szüksége volt rám, és nekem félre kellett tennem a magam fájdalmát, hogy az övét enyhítsem. A külvilág számára csak egy ember voltam aki elveszített valakit, egy kedves személyt, egy orvost, egy munkatársat és bármennyire is nehezemre esett, meg kellett felelnem ennek az irracionális képnek. Percekig álltam a hidegvíz alatt mire kitisztult a fejem, majd felöltöztem és elindultam Hendialához. Három napja nem láttam, a telefonhívásokra nem válaszolt, csak annyit tudtam, hogy otthon van a hotelban és nem ment sehova. Nem lehettem vele minden pillanatban, hiszen meg kellett tartanom a látszatot és ez még több szenvedést hozott a lelkemre. Clarion biztosan vele van, neki kell mellette lennie, együtt kell elengedniük Konot, nekem semmi keresnivalóm nincs Hendiala mellett, legalábbis mások szemében nincs. De eljött az a pillanat amikor már nem voltam képes mindezt megjátszani, amikor vágytam arra, hogy átölelve vigasztaljam, amikor félredobva minden óvatosságot elindultam hozzá. Nem tettem felesleges köröket, nem szóltam oda, nem kopogtam mikor megérkeztem, és nem babráltam a kulcsokkal. Nem törődtem azzal ki lát meg és mit gondol, egyszerűen betörtem az ajtót és mentem az ösztöneim, az érzésem után. Csak akkor torpantam meg mikor a szobába értem, hirtelen elveszítettem a biztos tudatot miszerint Hendialánál vagyok, a sok rózsaszín, a pöttyök, a plüssállatok félrevezettek. Ha az angyal nem ült volna fájdalmasan szomorúan, magába roskadva mégis gyönyörűen az ágyon, kifordultam volna a szobából, nem lett volna meglepő, hogy rossz helyen járok, a gyászom összezavart. Csak a lányt láttam ahogy a korábban megérzett görcsös kín egészen apró kupaccá gyűrte. Két lépéssel vetődtem hozzá, melléültem és átöleltem, éreztem a bőrét, testét zokogás rázta mely új sebeket ejtett a szívemen és felszakította a régieket. Egészen magamhoz húztam akkor is ha ellenkezni akart, az ölembe vettem az egész fájdalmas kupacot, arcom a hajába fúrtam és halkan csitítani kezdtem mint egy gyereket.*
Nem tudok mit tenni, valami eltört bennem. Annyira hittem abban, hogy jó amit csinálunk... Kono meghalt, miattam, mert engem akart védeni. És miért engem? Mert semmit sem érek. Nem tudok harcolni, másokat sodrok így veszélybe. Lehet, hogy Ellael hasznára vagyok a munkát illetően, ám ezt egy HR koordinátor is meg tudná tenni. Ő felemelt engem, magához, nem törődve a pletykákkal, de ha jobban belegondolok, a Tudományt egyátalán nem szolgálom. Igaz, hogy összefogom sokszor az embereit, ám inkább közvetítői munkát végzek, semmint igazi vezető vagyok. A saját három emberemmel is alig törődöm, szégyenszemre meg kellett kérnem egy másik körtagot a negyedikből, hogy foglalkozzon velük, adjon feladatot, és neki jelentenek, mert én állandóan az angyalommal vagyok. Így nekem mintha egy emberem sem lenne, a másiknak pedig hat közvetlen, és még több közvetett. Felesleges sakkfigura vagyok ebben a játszmában, nem illek ide. A temetés csak egy hét múlva lesz, ám az elmúlt három napban semmire sem voltam képes. Tényleg semmire! Be sem mentem az irodába, nem keltem ki az ágyból. Felkelek ugyan olykor inni egy pohár vizet, emberi alakomban ülök az ágy szélén, és magamba temetkezem. Ellael ha nagyon akar, be tud jönni van hozzám kulcsa. Egy itthoni lengébb cuccban vagyok, ezüstszínű pántos babadoll, amely máskor akár szép, szexis is lehetne, ám megszólalni sincsen erőm, kedvem. Olykor hangtalan zokogás jön rám, amely véget nem érő görcsökhöz vezet, hiszen nem ettem semmit, így a gyomrom tartalma pusztán víz, na és a keserű epe. Átkulcsolom a lábaimat, és azon gondolkozom, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha kiugranék az ablakon, vagy valami hasonló dícstelen halál. Követni Kono-t, mert ő legalább bátor volt. Sajnálom, hogy Clarion így duplán szenved, hiszen ő is kedvelte a nőt, meg még miattam is, mert érzi minden rezdülésemet. És persze Ellael, akinek a legjobb barátja volt. Azóta nem voltunk kettesben, úgy vélem még látni sem akar. Elküldött Párizsba, ezek után azt hiszem a világ végére is küldene, hogy ne legyek szem előtt.
Kezdőlap 
//
