És mégis őszintén válaszol. Legalábbis annak tűnik. Persze megeshet, hogy ez a semmiből feltűnt rokon történet csak kamu, és most találta ki, hasraütés-szerűen. Abban nem kételkedem, hogy ő -már csak a kora és a fajtája miatt is- akkor tudna átvágni a palánkon, amikor akar. Csak azt nem hiszem, hogy most azért rángatott ide, mert ezt szeretné. Igaz, már-már mester szintűen űzi mások dróton rángatását, de nekünk van már olyan múltunk, azt hiszem, hogy az ilyesmi szándékot olcsó játéknak tartsam részéről velem szemben - és remélhetőleg ő is így gondolja. Ellenben még mindig csak ködösít, célozgat, még mindig nem adja tudtomra, hogy pontosan mit akar. - Azt hiszem, kicsit túl sokat mozogtál emberi körökben, főleg nők körül. Ők akarják mindenáron, hogy a másik kitalálja, mire gondolnak épp. - szúrom neki a véleményem, nyíltan és kendőzetlenül. Majd témát váltok, hátradőlök a széken, két kezem pedig tartózkodón összefonom mellkasom előtt. - A számot nyugodtan tartsd meg. Legfeljebb lecserélem, ha sokat zavarnál. - megrántom a vállam. Igaz, kényelmetlen procedúra lenne minden létező helyen az új számomat lejelenteni a mostani helyett, és nem is nyernék vele egy-két hétnél több időt, de ha nagyon úgy adódna, úgyis megtenném. Nem csak ő akaratos személy, hanem én is, hiába vannak meg a mindenféle csatornái. Még egy ideig csendben nézem, kutatom a kaján kis pofikáját, elnézek arrafelé, amerre a konyhát sejtem és amerről a jókora tál kaja érkezését várom, majd ismét rajta pihentetem barna íriszeim. - Nézd, nem fogok bocsánatot kérni, amiért a Rendszer tagja lettem. Azt hiszem, nem is kell. Az idők változnak, As. Lehet, hogy száz éve még viccesnek tartottam bújkálni, új személyiségeket felvenni, meg újra és újra magamra hagyni a vagyonomat. De ma már nem kifejezetten szórakoztató. Most kiélveznék egy kis állandóságot végre. Legalább egy tíz-tizenöt évet mondjuk. És ebben sok minden közrejátszott. Ma már nem csak annyi megtartani a pénzemet, hogy írok egy végrendeletet, amiben xy-ra hagyok mindent, aki a "tavaly előkerült másodunokatestvérem volt kollégiumi szobatársának az öccsének a legnagyobb lánya". Hosszú procedúra, elnyúló perek, tesztek, adózás... Ha váltanék, azonnal hozzá akarnék jutni a pénzemhez és nem két év múlva. És ez csak az egyik ok. A másik, hogy van védettségem. Amit beforgatok, meg is térül, így vagy úgy. Talán jövőre felfedeznek egy szert, amivel örök fiatalság érhető el például, és akkor soha többé nem kell alakot váltsak, mert nem lesz feltűnő, hogy nem úgy öregszem, mint mások. Plusz haszon, hogy a tagok nagyja kifejezetten nálam vásárol, vagy megbízásokat ad. És ez még mindig a jéghegy csúcsa csak. - indoklom meg a döntésemet, de persze nem terítem ki az összes lapom. Kíváncsi vagyok első sorban arra, hogy erre volt-e egyáltalán kíváncsi és ha igen, mennyire elégedett a válasszal. Aztán persze arra is, hogy ha én ennyit beszéltem, kiböki-e végre, hogy mi az, ami még ezzel kapcsolatban érdekelné. Hogy miből akar épp most hasznot húzni rajtam keresztül. Mert van egy olyan érzésem, hogy erről jóval inkább lenne szó most, mint egy "régi jó ismerőssel találkozás"-ról. Ismét oldalra elpillantva látom is már a lassúcska felszolgálónkat közeledni. Gondolom, ez olyan hely, ahol nem utasítják el a dolgozni vágyó handicap-eseket. De a gyomromnak nem elég ez a jó szándékkal kikövezett út. Az éhes. És alig várja, hogy megkapja a tetemes kajamennyiséget végre, az utolsó falatig.
Ha egyébként sem csendes elmém mélyén nem zakatolna ezer meg ezer kérdés, ötlet, sőt, önmagamnak bevallhatom: félelem, akkor biztos vagyok benne, hogy ezt a találkozót élvezném. Ám akkor talán nem is lenne rá szükség, így a dolog eléggé ellentmondásos. Xiomara hagyta, hogy a beteg monstrum, A Rendszer bekebelezze, amivel nem is lenne semmi baj, én is voltam a tagja, és ha minden rendben alakul, még leszek is. De a jelenlegi állapotok nem olyanok, amire volna mentsége bárkinek is, különösen nem egy olyan démonnak, mint ő. Én abba a korba születtem, ahol a fajok keveredése már-már mindennapos volt, manapság pedig az emberek liberalizmusa beszivárgott a lények világába is, és végleg felborított olyan, egykor természetesnek tűnő folyamatokat, mint azt, hogy egy dzsinn dzsinnel, egy démon démonnal alkot családot és hoz létre utódot. Ha hízelegni akarnék magamnak, azt mondanám, hogy akadtak azért kivételek a "fajtalankodás" sikereire is. De nem teszem, most egy büszke démonnak kellene hízelegnem, ha valakinek egyáltalán. Még jó, hogy nincs rá szükség. Ismét meglepett arcot vágok, majd fenyegetése nyomán kis grimasszal kérdem: ó, tényleg? - Egy dzsinn? Non-stop, drágám. Bármikor és szinte bármire. Ha végignézek rajta, akkor végül is nem mondhatom, hogy most hazudtam volna, de ebben az esetben mindent a szemnek, semmit a kéznek. Viszont az utalás arra, mivel áll szemben, nem az emberi testem vonzóságára vonatkoztak, hanem fajom jellegzetességeire. Csak kívánnod kell, édes Xiomara. - Szóval azt mondod, tartsam meg a számot? Szeretnéd, hogy megtartsam? Arcomon megjelenik a dzsinnek figyelő-ingerlő apró mosolya. Apró kívánság volna, nagyon apró, nagyon jelentéktelen, és még csak nem is esne bele az olyan vágyak hatáskörébe, amiből beteljesedő bosszút tudnék kicsikarni vagy megvalósulásával az adósság érzését kelthetném benne, ám a sok kicsi sokra megy. Nem tartanék ott, ahol, ha telhetetlenné váltam volna az idők során. Ugyanez az éhes róka ábrázat fogadja a felhívását is keringőre, pontosabban koccintásra, aminek engedek is. A szaké nem igazán az én italom, a testem hamar feldolgozza, az íze nem mozgat meg, ráadásul kevés. Egy dolog, hogy nem vagyok telhetetlen, de egy-két korty nem ital, mégis jó képet vágok hozzá a démon kedvéért, ám arról gondoskodom, hogy ez a gesztus az arcomon is meglátsszon. Utána viszont kevésbé éles tekintettel nézek rá, hiszen beszélni kezd. Nem számítottam ellenállásra részéről, és az őszintesége sem lep meg, de azért nem rossz látni, mikor az ember, pontosabban dzsinn elvárásai teljesülnek. Mi, legalábbis én, szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én kívánnám. Hümmögve pöckölöm hát szavai közben a pohárkám száját, és egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Hazugság nyomait keresem, hárítást, és még ha nincs is, szeretném, ha azt érezné, hogy számítok rá. Ha volna, felfedezném. És ha felfedezném, nem örülnék neki. Elégedetlenségem gondolatával pedig már kezdjen a fantáziája azt, amit szeretne. Mondandója befejeztével ismét egy-két néma másodpercet szúrok be magunk közé, és a csend meg is ül szépen a ragyogó, piszkálódó, gúnyos démonarc és a várakozó, ragadozó dzsinnpofa között. Nem fogom nyíltan fenyegetni továbbra sem, amit azonban hallottam, semmitmondó, legalábbis nem fogtam fel semmi mögöttes tartalmat, holott úgy sejtettem, azért van ötlete, miért is rángattam ide. Végül azért természetesen megszólalok, ezúttal elszakítva róla sóvár tekintetem, és tűnődő kis fintorral megpiszkálom az olcsó kerámiapohárka giccses mintáját. - Semmi különöset. Járom a világot, nyughatatlan alkat vagyok, de ezt tudod - pillantok fel ismét, de aztán megint inkább a kezemnek szentelem a figyelmem. - Na meg kiderült, hogy van egy fiatal rokonom. Jöttem, hogy figyeljek rá és gondoskodjak a jövőjéről, ahogy a jó nagybácsik tennék. Közben arra gondoltam, miért is ne kötném össze a kellemest a hasznossal, és futnék össze egy régi ismerőssel, aki talán tud olyat mondani, ami érdekelhet egy magamfajta világvándort? Elvégre nem is olyan régen még te is másban láttad a... profitot. Kíváncsi lennék, mi változott. Megvonom egyik vállam. Apró rángás csak, de elég flegma a helyzethez és persze kétértelmű szavaim egy részéhez is jól asszisztálnak.
Veszi a lapot, helyes-helyes. Szinte már megveregetem a vállát is érte gondolatban. Meg persze a sajátomét. Ha csak egy picit is, de sikerül nekem vezetgetnem őt. Nem sűrűn fordult ez elő eddig sem, és gondolom a jövőben sem lesz mindenheti esemény. Koccintunk, legurítjuk a forró nedűt, aztán jön a szavak további csűrése-csavarása. Mert mi más is? Ő meg én? - Szóval állsz rendelkezésemre. Jól van. De azon a számon kereslek majd, amiről az SMS-t dobtad. Rend szerint éjjel 11 és hajnal 4 közt. Hétvégente ötkor. - nem teljesen üres fenyegetőzés ez, hiszen képes lennék valóban megtenni. Főleg annak tudatában, hogy nem az övé a telefonszám. Ugyan fogalmam sincs, hogy pontosan kié, de abban ezer százalékig biztos vagyok, hogy nem a sajátja. Olyanja talán nincs is. De én meg szívesen szívom a vérét. Ettől még az sem tántorítana el, ha egy harmadik félen keresztül teszem. Sőt. Ugyanazt rendeli, amit én, végezetül. Bár, ahogy elnézem, nem sok fogalma lehet róla, mit is fog enni. Ez a gondolat megmosolyogtat, már előre várom, milyen képet vág, mikor rájön, hogy a lehető legpuccosabbakat választottam ki a listából. A tonhalas egyszerűen isteni finom, a másik meg... Nos, nem minden nap eszik lazacot az ember. Még alkalomhoz illő kaja is, ha ilyen szemmel nézzük. Ha nem épp itt készülnénk megtölteni a gyomrunkat, már csak a gyertyafény meg valami bor hiányozna a gyönyörű abroszról. - Hmm.- már megint az jár a fejemben, miért érdekli ennyire, mi van velem. És miért nem böki már ki végre, hogy mit is akar. Ám elhessegetem az ismét feltámadt gondolatokat, s megfogadom, hogy akkor is jól fogom érezni magam, ha netán ez lenne itt most az utolsó vacsorám. - A profit mindenkit érdekel, As. Engem is. Majdnem olyan fontos, mint én magam vagyok... - nem fogom vissza az őszinteségrohamot. Vele szemben megengedhetem magamnak. Elvégre, valamennyire bízhatok benne. Már ha csak azt is veszem alapul megint, hogy ha ezt akarná, már eltörölt volna a föld színéről, nem pedig bájcsevegésbe bonyolódna éppen. - Sok mindent csinálok most is. Mint mindig. Üzletet vezetek, igazgatok. Tervezek egy új építést, ezek miatt utazgatok... Jobb híján pizzán, kebabon meg kínai kaján élek... Közben meg szerintem még a saját ágyam is pókhálós, olyan sokat vagyok otthon. Szóval... azt hiszem, nem sokat változtam sem én, sem a napirendem az elmúlt cirka tíz-tizenkét évben. - a lehető legrövidebben igyekeztem összefoglalni viselt dolgaimat. Kivételesen nem akarok magamról beszélni, míg nem tudom, pontosan merrefelé is akar vájkálni. Tippem persze továbbra is van, de egyelőre nem akarok neki részletes beszámolót tartani arról. Bár, még ha biztossá tesz is abban, hogy mire kíváncsi, nos... Legalább nyolcvanötször megfontolom majd, mit kötök az orrára és mit nem. Azért, természetesen az utolsó, változással kapcsolatos kijelentésemet igyekeztem hangsúlyozni, mert valóban így érzem. Hiába azok a fürkész tekintetek, amik mintha a vesémig akarnának éppen ellátni. - És te? Miben sántikálsz errefelé? - kötve hiszem, hogy őszintén válaszolna. De nem is kell. Én is csak puhatolózom, akárcsak ő, mögöttes tartalmak meg titkocskák után kutatva. Természetesen a magam piszkálódó módján, ahogy már megszokhatta.
Az óvatosságot nem hagyom még el teljesen, de a csipkelődés, a közvetlenségbe csomagolt puhatolózás a kedvemre való, ahogy azt valószínűleg Xio is jól tudja. Meg aztán, így legalább szórakoztató a helyzet, és nem vértől meg verejtéktől bűzlik, vagy könnyekben ázik. Vigyor helyett szomorkás pillantást vetek rá. - Az ismeretségi köröm nem ismer el sajnos semmit a hasznon kívül, a személyes varázsom pedig nem érdekli őket különösebben. De Xiomara, ha nem is értékeli, láthatóan tudja kezelni az említett karizmát és jellemvonásokat, amiktől olyan vagyok, amilyen. Bátor. Vagy talán éppen azért gyáva, mert a találkozó lemondásának következményeitől félt, de ez jelenleg nem számít. Még egyébként sem vagyok olyan helyzetben, hogy fitogtassam az erőm. Mást nem tudnék vele tenni, mint bántani, vagy azt bántani, ami fontos neki. Kis hal ő azonban ahhoz, hogy ilyen erőfeszítéseket tegyek, ugyanakkor elég jó pozíciót foglal el, hogy mégis hasznomra váljon, ha ő is úgy akarja. Nem erőltetek semmit, akkor nem vacsorára hívtam volna, hanem más módszerekkel szedtem volna ki belőle, amit ki kell. Talán tudja ezt, talán sejti, talán abszolút nem gondol erre, egyre megy. A lényeg, hogy itt van, és még szurkálódni is képes, amitől egyre élénkebbé válik a szememben a fény. Már csak azért is, mert ezek szerint utánanézett, kinek a nevén van a telefon, amiről az SMS érkezett. Erre vajon miért volt szükség? - Ó, bármikor szívesen állok a rendelkezésedre, csak nehogy baja essen annak a nyelvnek a nagy köszörülés közepette. Nehezen bocsájtanám meg magamnak. Részben igaz, részben nem. Többnyire nem. Felé nyújtom hát az étlapot, ahelyett azonban, hogy elvenné, másik kézet emeli fel, és mintha nem is venne tudomást az étlapról. Mindketten megállunk a mozdulat közben, Hiába lóg a levegőben, várakoztatom egy ideig a pohárkát tartó kacsót. Ráérősen végigsétál a tekintetem a szakétól a karján át vállán és csinos kis nyakán keresztül egészen az arcáig, majd megállapodik a szemén. Normális esetben szomorú, sőt szánalomra méltó egy nő, aki egy férfi válaszára vár. Nem is tudom, ez valahogy az emberszabásúakba van kódolva, még bennem is ott van; egy nőnek választania kell, és nem arra várni, hogy a férfinek kell-e vagy sem, reagál-e vagy levegőnek nézi. Ösztönös dolog ennek az ellenkezőjétől kellemetlenül érezni magunkat, ha tanúi vagyunk egy ilyen esetnek. Megalázó. Xiomara gesztusában azonban ott van egy kis plusz, ami nem elkeseredett igyekvést jelez. Hiába vagyok erőfölényben, lassan elmosolyodom, mert lényegében sarokba szorít, édes pillantásával és apró grimaszával is azt ordítja, jobb, ha felveszed azt a poharat. És habár fizikailag semmiféle veszéllyel nem jár, hogy itt ül előttem, az én játékoban elég egyetlen rossz lépés, és az egész dugába dől. Nem félek tőle, nincs okom azt feltételezni, hogy elárulna vagy hátbaszúrna, de még egy ilyen mondhatni jelentéktelen démon is tönkreteheti az egészet, amit eddig csináltam, mindössze azért, mert felhúztam azzal, hogy nem fogadtam el a kocintását, és nem mentem bele egy olyan játékba, amit valójában én kezdeményeztem. És ennél azért jóval okosabb vagyok. - Eszemben sincs - mosolyodom el szélesebben. A néhány néma másodperc után azonban elé pottyantom az étlapot, és én is egy kis szaké után nyúlok, majd egyetértésem jeléül aprót biccentve felé jöhet a koccintás, majd továbbra is érdeklődő tekintettel nézek rá, mintha valamit keresnék rajta; mintha látnám a változást, de nem tudnám megfogalmazni, mi az. - Az emberek változnak - vonom meg kissé a vállam. - Sosem lehet tudni. Az emberek, igen. Nem véletlenül használtam ezt a szót, és talán érti, hogy mire céloztam ezzel. Emberek, ők változnak. Vajon Xiomara eléggé feloldódott a hierarchiában ahhoz, hogy a halandók életritmusát és szokásait teljesen magáévé tudja, vagy a démoni énje még mindig elég erős ahhoz, hogy ne kelljen csalódnom az önmagához és fajához való hűségében? Felszalad a szemöldököm, amikor ledarálja a választását, pedig nem hinném, hogy végigolvasta volna ennyi idő alatt a menüt. Na nem mintha zavarna, hogy jó étvágya van, de ezek szerint törzsvendég lehet, vagy csak a keleti gasztronómia rajongója. Mik ki nem derülnek... Mondjuk nem meglepő, csak... új. - Ugyanazt kérem - vetem oda a töketlen pincérnek, pillantásra sem méltatva, amiért elkövette az egyetlen hibát, amit eddig el lehetett, és nem hozott a vacsorapartneremnek időben étlapot. Ezt követően még mindig kissé csodálkozva, de szemmel láthatóan élvezve a helyzetet sokat sejtető, ki nem mondott kérésére ugyanolyan sokat sejtető, ködös választ adok. - Akár... Aztán hátradőlök, és intek, hogy hozzanak még szakét. - És? Milyen az élet? Mit csinálsz mostanság? Jól döntöttél, hogy feladtad a szabadságod? Elégedett vagy, hogy egy ingatag rendszer része lehetsz? Behódoltál már a gyenge "uralkodóknak"? Érzed már, hogy peregnek és omladoznak a téglák, amiből a bástya épült? Ezer meg ezer kimondatlan kérdés, amit muszáj megelőznie a bájolgásnak és a semmitmondó bevezetőknek.
Felsóhajtok, megforgatom a szemem, majd oldalra biccentem a fejem, mintha tényleg nagyon-nagyon unnám ezt az itt-most-és-vele kombót. Aztán Kissé összeszűkülnek a szemeim, pusztán a hatásszünetért, mintha valami becsmérlővel akarnék visszavágni. De nem így van. Ismét felfelé görbül kissé ajkaim bal sarka. Ennek oka pedig nem más, mint hogy valóban élvezem ezt az oda-vissza élcelődést vele. Igaz, nem feltétlenül érzem úgy, hogy felvehetem vele a versenyt ebben a mini-háborúban, de nem is feltétlen akarom. Jobb a határokon belül maradni. Csodálom, hogy a Nyuszika-ért kisebbet harap, mint amilyen... Nem is tudom meghatározni, milyen érzelmi töltettel rendelkeznek a szavai, mikor a rendszerről beszél. Van ebben minden. Gúny, düh, lenézés... De valahogy mégis ott van rajta az a szirupos bevonat az egészen. Ha nem ismerném már valamennyire, talán le sem esne, hogy szívózik velem, és hogy mire akar kilyukadni. - Mindig szerettem a mű-érdeklődéseidet, As. Utálnám, ha nem ismernék el eme nagyszerű képességeidet az ismeretségi körödben, ahol kamatoztatod. Azt is utálnám, ha nem élnél vissza ezzel a jó beszélőkéddel. - hümmögök egyet még a végére, bár enélkül is biztosan érzi, hogy felvettem a kesztyűt és lassan kezdek belemelegedni is. - Köszi azt az SMS-t, te kis zseni. Örülök neked, régen nem köszörülhettem a nyelvem senkin úgy, ahogy rajtad. - halk kuncogás után (na nem azért, hogy tompítsam a szúrkálódás élét... elvégre biztos tudja, hogy hogyan is értem), megemelem a pici szakés poharat az asztalról, pontosan kettőnk közé tartva félúton, mielőtt elvenném azt a felém tolt étlapot. Erre annyira nincs is szükségem egyébként, szinte mindig ugyanazokat rendelem minden sushi-bárban. - A régi szép időkre, As. Ne sérts meg, kérlek. - húzom kicsit az időt, persze. Pusztán hogy táncoljak még az idegein. Talán ez a képemről is lerí: előrébb biccentem a fejem, s felvont szemöldökkel, tágra nyílt kiskutya szemekkel figyelem a reakcióját. Addig nem célom sem ezen, sem a poháremelés tényén változtatni, míg nem koccint velem. Első blikkre válaszolni sem akartam addig a kérdéseire. De ki tudja, meddig akar majd megváratni és igazság szerint, éhes vagyok. Hosszú nap volt a mai és összesen három latte került még a gyomromba eddig. Fel bírnám falni az egész bárt, úgy érzem. Szó szerint az egész kínálatot ától cettig, de még az itt dolgozókat is. - Értékelnek, As. De ha nem így lenne, értékelem én magamat mindenki más helyett is. Mintha nem ismernél, hm? - sejtelmes reakció egy sejtelmes kérdésre. Aztán akár koccint velem, akár nem, végül úgyis lehajtom a szakét, felütöm az étlapot, végigfuttatom a szemem a lapok feliratain... Aztán választok. Úgy, ahogy mindig. - Egy adag Sake Maki és egy Maguro Temaki. Előételnek. Ahogy mondtad, sok időm van. Szerintem végig is kóstolhatjuk az egész kínálatot. Arra már ledönthetünk akár egy fél üveg szakét is... - szándékosan hagyom a levegőben lógni a mondat végét. Elvégre most kivételesen nem akarok már annyira előre tervezni. Másrészt pedig bőven függ tőle is, mennyire ér rá, mennyire forralja fel az agyvizem. Vagy éppen én az övét.
Végül is a büszkeség sem olyasmi, ami mellett az ember csak úgy elmehet. Vannak passzív bűnök meg aktív bűnök, és lehet, hogy egy haragos démon neked megy egy baltával, egy lustaságdémon meg egyszerűen végignézi, ahogy megfulladsz a rágódtól, de a büszkeség démonai nagyon veszélyesek tudnak lenni, tapasztalataim szerint legalábbis az egyik legkiszámíthatatlanabb fajta. Köpj bele a levesükbe, becsméreld őket, vond meg tőlük a támogatásod valami mondvacsinált okból, és hirtelen pusztító fúriákká fognak változni. De honnan a jó életből kéne tudnod, hogy hol a határ, ami felett sértésnek veszik, amit csinálsz, és sisteregve beléd vágják a konyhakést? Na igen. Egy démonnál sosem lehet tudni, de ettől tudnak olyan unalmasak és veszélyesek, ugyanakkor átkozottul szórakoztatóak is lenni. Xiomara érkezése és a tény, hogy egyedül jött, máris dob egy kicsit a hangulatomon. Nem mintha eddig rossz kedvem lett volna, de nem fogok úgy tenni, mint aki kényszerből van itt, vagy kizárólag valami száraz és szigorú téma kivesézése miatt érkezett volna. Ez egy étterem, lehet itt enni, inni, beszélgetni, másra meg nincs is szükség ma este. Remélem. Nem vallatás ez, csak barátságos érdeklődés. Habár harapós kis visszavágása nem arra utal, hogy nagyon élvezné a gondolatát annak, hogy iderángattam, de majd valahogy kárpótlom. Mosolyom kiszélesedik és kis híján fel is nevetek. Nyuszika. Ank-Sunamun itt és most kitépte volna a nyelvét, ezt biztosra veszem, de nekem tetszik az új becenév, csak Diablo meg a többi hasonszőrű haverom meg ne hallja, mert még a végén felkapják, és valahogy nem illik az imidzsembe a nyuszikaság. Persze léteznek vérnyulak is, de szívesebben maradnék a bosszúálló dzsinn, akire olyan sokan vadásznak hiába, mint egy bolyhos rágcsáló. Ha egyszer a történelemkönyvekbe kerül a nevem, ennél jobb jelzőt szeretnék előtte hallani. Hiába, a hatásvadászat a véremben van, anélkül nem jönnének a kívánságok sem olyan könnyedén, a nyuszikaság pedig megtestesít mindent, ami nem akarok lenni. Örömmel veszem tudomásul, hogy Xiomara még mindig tud játszani a másikkal, nem az a lapos beszélgetőpartner, aki ül karba tett kézzel, üres tekintettel, és csak úgy végigrobog a témán. Ennek is megvan a maga oka, azt hiszem. Van érzéke a beszélgetés művészetéhez, de hát ez nem csoda, valószínűleg ezért is került a nyomorult diplomácia kasztjába, ha minden igaz. A gondolat a vidám csillogást a szememben azonnal sötét tűzzé szítja. Nem kell félreértenie, a lángoló harag nem feltétlenül ellene irányul, csak épp ő van itt az orrom előtt. - Látom, még mindig ügyesen használod a nyelved. Gondolom, most már igazán hasznát veszed a kommunikáció és a szavak erejének. Eléggé értékelik ezt a tehetséged? Félrebiccentett fejjel, kissé rosszallóan nézek rá. - Természetesen nem csak ezért, habár semmi sem pótolhatja a látványt, amit személyes jelenléted nyújt. Meg hát én ilyen régimódi vagyok. Tudod, a korral jár... Hát igen. De szerintem kevés nyolcszáz év feletti mondhatja el magáról, hogy olyan naprakész lenne, mint én, tehát hangomból csak úgy árad a gúny. A szépségét dicsérő szavak pedig szintén csak a helyzet szülte körítés, sokkal fontosabb a mondandóm azon tartalma, ami a koromra vonatkozik. Nyolc évszázad alatt nálam tehetségtelenebb dzsinnek is sok hasznos tapasztalattal gazdagodhatnak, de ha valaki, akkor én aztán nem fecséreltem az évtizedeket. - Nos, ha már egyszer te rendelkezel a saját időddel, akkor most nem kell sietned, igaz? Mit kérsz enni? Átnyújtom neki az étlapot, mielőtt válaszolhatna, mert a pincér vak vagy csak hülye, és nem hozott még egyet.
Ahogy nézem és várom, hogy belekezd-e, mit is akar most, kissé nehezemre esik pár pillanatig, nem-elvigyorodni. Egyszerűen azért, mert még mindig van valami olyan huncut kiskölykös bája, amiről már szinte meg is feledkeztem mostanra. Ha nem tudnám, hogy mi, és milyen is ő valójában, talán még meg is tévesztene a fizimiskája. De így nem. Így csak tartom a fapofámat, meg egyelőre a számat is, adva kicsit a passzív agresszívat - noha szinte ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy nem vezet majd semmire. És így is lesz. Nekem bök egy kérdést, amiből szinte csöpög az érdektelenség és rosszmájúság mellett az, hogy nagyjából csak azért teszi fel egyáltalán, hogy letudja a "kötelező" intelligens kört, mielőtt a tárgyra tér. Mellé meg éppcsak nem villantja meg még a szinte elmaradhatatlan mosolyát, ami minden bizonnyal olvasztja az emberlányi szíveket. Előrébb dőlök, mindkét alkarom az asztal lapjára fektetve, ujjaimat pedig egymásba kulcsolva. Egy picit még szótlan maradok, s fürkészem azt a pajkos pillantást, amit rám vet. Hozzávághatnám én is, hogy "háromszáztizenhét, tudod? Ennyi percembe telt, hogy ide elvergődjek, szóval ne húzd tovább az időmet."... De minek? Az idő számunkra úgysem jelent semmit, legalábbis a magunkfajtával szemben. Elüldögélhetnénk itt egy álló hónapig is, ha az átlagos embereknek nem szúrna szemet a dolog. Felsóhajtok, aztán csakcsak hagyok egy közepesen széles félmosolyt meghúzódni ajkam bal sarkában. - Ha ez volt a célod, nem sikerült. Igazán sajnálom. -persze nem, egyáltalán nem teszem. Sőt. Ezt meg én remélem, hogy ő érzi ki a hanglejtésből. - Úgy osztom be az időmet, ahogy akarom. Nyuszika. -a "becenév" már csak azért is a végére kerül a mondandómnak, hogy átérezze, egyáltalán nem áll szándékomban leharapni a fejét. Még akkor sem lenne, ha megtehetném. Ha nem lenne képes nagyjából egy csettintésnyi idő alatt -és nagyjából ugyanakkora erőbefektetéssel is- kivégezni. - Csak ezért hívtál el? Tudni akartad, hogy vagyok? Vagy mi a szösz...? Azt meg lehet ejteni azzal is, ha beleszólsz a telefonba. A modern technika... -nem csipkelődöm tovább. Felesleges. Elvégre jeleztem, hogy a bájcsevegés helyett akár a tárgyra is térhetnénk.
A kis csengettyű megszólal az ajtó felett, és az utcai fényárból a helyiség hangulatos világításába besétál a démoni hölgyemény. Van mindösszesen két pillanatom felmérni, hogy van-e veszély, vagy maradhatok ülve, mert nem törik rám a falakat. Ez nem csak bizalom kérdése, inkább óvatosságé. Nem feltétlenül tudjuk, ha követnek minket. Sőt. A hierarchiában vannak elegen, és vak tyúk is talál szemet alapon vannak tehetséges szimatok köreikben, sajnos. Ám Xiomarán nem látom efféle feszültség jeleit, ezért lassan elégedett és üdvözlő mosoly árad szét az arcomon, az étlapot pedig az asztalra simítom. Viselkedésre nem változott, már amennyire emlékszem. Büszke, igen, ez látszik rajta, még ha a "specializáció" tapasztalataim szerint sokszor nem jelent semmit a megjelenést illetően. Láttam már dögös lustaság démont, és bolyhos kis nyuszihoz hasonló haragos vadállatot, de Xiomara büszke. Kissé hiú is, azt hiszem, de lehet, hogy csak az igényességet keverem vele. Igazság szerint a kívülállók nagy részének más dolga is van annál, mint azt nézni, mikor vágta utoljára a haját, vagy milyen zoknit húzott aznap. Bezzeg Xio illatozik, csinos, ha nem is halálosan dögös, de én úgy látom, hogy nem csak úgy kikapta a göncöt a szennyeskosárból. Nem tűnik azonban kifejezetten elragadtatottnak. Talán ő is csak unaloműzés gyanánt érkezett? Vagy úgy érezte, hogy fenyegetem? Hm. Lehet, hogy igen, de nem baj az. Ha egyedül érkezett, akkor egyértelmű, hogy nem jelent rám veszélyt, és ezt ő is nagyon jól tudja. Egyik hírhedt és sokak számára érthetetlen tulajdonságom a sok közül, hogy az életemet jelentő tárgyat soha nem hordom magamnál, és sosincs a közelemben. Sok sikert a megtalálásához bárkinek is. Felállnék én, hogy udvariasan segítsek neki, de ez egyrészt egy kajálda, nem a Hilton, másrészt meg gyorsabb, mint én, és még le sem tette a formás hátsóját, már rendeli is a szakát. Jól van. Nem szólal meg, és kedvem lenne farkas szemet nézni vele, kideríteni, vajon megtörik-e vagy itt alszik el helyben, és mivel az időfecsérlés lenne, inkább nem játszadozom. - Örülök, hogy eljöttél. Ugye nem zavartam be a napirendedbe? Hangomból érződik, hogy igazából nem érdekelne, ha igen. Mosolyom kajánná válik és egy kicsit csipkelődővé is. Tudni szeretném, nem, akarom, hogy mennyire rángatják zsinóron, és neki erről mi a véleménye, mert a mai napig nem értettem meg, hogy akarhat valaki egy ilyen rendszerhez tartozni.
Nem mondhatnám, hogy váratlanul csiripelt tegnap a telóm, mikor Asmo írt, hiszen elég gyakran csörög amúgy is. Csak a szám volt ismeretlen, és a szöveg hatott kicsit fenyegetően így. rabláncra veretted magad... Így írta és ennek egyáltalán nem örültem. Persze, gondoltam, hogy eljön még annak is a napja, hogy ő vagy a hozzá hasonló régi ismerősök megtalálnak - ahogyan Galiati is tette. Csak azt nem, hogy máris. Másfél év telt el mindössze. Még az én életemben is egy percnek tűnik. Hát még az övében! Nem is véletlen, hogy csak egy OK volt a válaszom. Nem nagyon akartam eljönni sem, de rég láttam a hülye fejét és azért elég sok mindent köszönhetek neki. Azt, hogy nem dobott fel, vagy nyírt ki, például. Ami azért elég fontos pontja ismeretségünknek. Becsukom a BMW ajtaját. Csak azért nem csapom be jó erősen, mert az nem tenne jót a zárszerkezetnek. Igaz, hogy egy hónap múlva vehetnék újat, de ezt most kezdem szeretni. Úgy húz az országúton, akár egy repülő. Tagadhatatlan, hogy kicsit feszült vagyok, de ez nem csak miatta van. Az utóbbi két napom azzal ment el, hogy megpróbáltam utánajárni, ki nyúlja le a kasszát a madridi bárban. Merthogy valamelyik pultos nem standol normálisan, az ziher. Kifújom magam, ellenőrzöm az időt. Pontos vagyok megint, akár a halál. Még lenne egy kis időm egy cigire, de ehelyett inkább egy rágót tolok a számba. Végigsimítom a barna szövetnacit, meg a kardigánom, amit a top fölé vettem, hátha kicsit kirúgják magukat, ha a hosszas ülés közben meggyűrődtek volna. Igaz, talán úgyis annyit jelent nekik mint halottnak a csók, mert nem a legszebb, legelegánsabb göncöm,de sajnálom, nem volt időm kirittyenteni magam. Egy ötperces zuhanyra volt időm, aztán csak felkapdosni, ami a kezem ügyébe esett és még együtt is néz ki valahogy. Belépkedek a vendéglátóba, majd ahogy észreveszem a "rengeteg" vendég közt, hol is foglalt helyet ő, leülök vele szemben. Lazítok a kardigánon, rendelek én is magamnak egy szakét, mert az bizony rohadt jól fog esni most. Aztán várok. Barna pillantásom csak az övé. Bár igazán szívesen odaböknék egy "Mennyi kell?"-t... De egyelőre nem teszem. És nem is csak azért, mert sejtem, hogy mást akar. Csak egyszerűen nincs túl sok hangulatom most rögtön kötekedni. Majd talán a szesz meghozza a kedvet. Vagy a téma, ami ma felmerül. A rabláncom meg ilyesmi. Vagy hogy honnan van meg neki a számom, amire külön kíváncsi lennék, de amit sosem fogok megtudni, őt ismerve.
Hosszú évekig nem jártam New Yorkban, mivel akárcsak az emberek körében, a lények közt is nagy népszerűségnek örvend. Egy közepes méretű országgal megegyező lakossal rendelkezik, ahol azt hinnénk, hogy el lehet rejtőzni, és ha az a terved, hogy észre se vegyenek, és el akarsz bújni az árnyékok közt, akkor valóban ideális hely. Csak hogy én elég ritkán vagyok bárhol is azért, hogy láthatatlan legyek. Nálam az legfeljebb átmeneti állapot. Éppen elég ismerősöm van, hogy fülként és szemként használjam őket, nem kell mindig mindenhol ott lennem. Hála ezeknek a nagylelkű és hasonszőrű barátoknak, általában tudom, hogy a fontosabb személyek körül mi történik, és a média is nagy segítségére tud lenni a dzsinnek, ha a szükség úgy hozza. Azt azonban mindig szomorúan, pontosabban csalódottan veszem tudomásul, amikor egy-egy ígéretes és erős "kívülálló" beadja a derekát, aztán beépül a rendszerbe, ami ellen olyan sokáig ügyesen elszökkent. Kötelességemnek érzem, hogy az ilyen tévútra vezetett vagy elgyengült személyeket, ha tudom, én magam vonjam kérdőre, hogy erre mégis mi szükség volt. Persze ez nem mindig sikerül. Meg aztán a kérdőre vonás sem mindig bizonyul pontos kifejezésnek, elvégre vannak olyanok, aik elég alacsony körben landolnak, és mikor minden készséges rábeszélésem ellenére még fenyegetőzésbe is kezdenek, hogy felnyomnak, olyankor nem hagynak sok választást. Mondjuk ez általában a diplomácia képviselőire nem igaz, ők túl körmönfontak és kifinomultak, hogy nyíltan szembeszálljanak velem, meg olyan is van, hogy békében válnak el útjaink, és se nem veszélyesek rám, se nem akarnak visszakerülni az utcára, társadalmi szempontból. Felőlem aztán... Majd ők is együtt buknak a többivel, ha eljön az ideje. Senki sem foghatja rám, hogy nem próbáltam menteni a menthetőt, meg azért azt sem, hogy önkéntes prédikátorként minden egyes exkívülállót megkörnyékeznék, hogy könyörögjek nekik, hogy lépjenek ki. Na nem. Csak azokkal foglalkozom, akiket ismertem és látok csak egy halvány reménysugarat is, hogy esetleg majd hallgatnak rám. Xiomara is egy ilyen eset. Ha már New Yorkban járok, és úgy hírlik, hogy ő is megfordul erre mostanság, esetleg tehetek egy próbát. Szabad estének néztem elébe, és tudjuk, mennyire utálok unatkozni, úgyhogy akár hasznosan is tölthetem az időt. "Azt csiripelték a madarak, hogy rabláncra veretted magad. Mit szólnál egy szusihoz a Ginzában holnap este hétkor? Csak te meg én és a nyers hal. Persze csak akkor, ha épp nincs más dolgod... Asmodai" Mindössze ennyi volt az SMS-ben. A szám persze nincs a nevemen, de arra jó volt, hogy válaszolhasson, és végül - látszólag - belemenjen a találkába. Nem telefonáltam rá, és a számát kiadó személy nevét sem fogom kiadni... Az informátoraim biztonságban vannak. Még. Hogy egyedül érkezik-e majd, vagy azonnal füstté kell válnom az étterem mind a négy vendége előtt, az kiderül, ha belép az ajtón, amit a helyemről tökéletesen jól látok, miközben első szakémat, vagy valami hasonlót kortyolok. A fellépése, a mozdulatai, a szeme csillogása, mind-mind árulkodó lesz. Elég a léleklenyomatokat figyelnem, hogy tudjam, ha ő érkezik A kezemben az étlappal babrálok, de közben már azon töröm a fejem, vajon milyen hírekkel szolgál majd a rég nem látott büszke démon. Tudtán kívül vagy szándékosan.
Egyszerű kis sushi étterem a japán tradicionális konyha alapján. Akár be is lehet ülni, de elvitelre, vagy akár interneten is lehet rendelni. A helyben készült, és az előre elkészült specialitásokból is válogathatunk.
Kezdőlap 
